Fölösleges dolgok iszapjába süllyedt az emberfaj,
vad ösztönök kígyói tekerednek nemes lelkére,
angyal társainkat villás ördögszarvak rogyasztják térdre,
állva kik maradunk e rettentő áradásban?

Féltve őrzött érfalaink mögül belőlünk tör elő a Gonosz,
a Szeretet Pápája szeretettelen tátog világ-partjainkon,
az Önégető Példaadás pernyéjét a világszél fújja
szemünkbe vissza.

Mégsem haldokolni jöttünk, de az élet orgonabokrait
nyitjuk az önútját választó ember szeme elé,
mert a lélek-virágzásról sosem feledkeznek meg
Isten napsugár-kölykei.

Lesztek-e társaink a szárnyalásban? A sebzetteket
fölemelik-e magukhoz angyalaink? Ó, megalázottak,
lehet-e még tiétek a legszebb napfelkelte?

Ó, dölyfösek, ti árulói az emberszívnek! Ti
hullotok az elmúlás bugyrainak legmélyére!
– Ó, sebzett, legyöngült, vére-fogyott Szarvas,
Isten vérátömlesztése mégis először
téged talál meg!

2006 előtavasz