W. Wieger Mariannhoz több évtizedes barátság fűz. Ennyi idő alatt az ember már szinte többet is ismer a másikból, mint amennyit szeretne. Ugyanakkor bizonyos, hogy a hosszú barátság alatt keletkező sztereotípiák gátolni is tudnak barátunk alkotómunkájának tárgyilagosabb megismerésében. Sokan lehetünk alkotók, akik szintén alkotó barátainkat nem is tudjuk igazán a helyükre tenni. Különösen akkor, ha pozitív véleményt kellene kimondanunk. A negatív vélemény hangadásakor ugyanis bebújhatunk ilyen kifejezések mögé, hogy csak a te érdekedben , nem mondanám, ha nem így lenne , fontos az építő kritika , akkor vagyok igazán a barátod és hasonlók. Természetesen, ha ezekben sok igazságtartalom is van, akkor sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindenkinek jólesik a dicséret, az elismerés. Amennyire a gyermeknevelésben ez ma már egyre természetesebb, annyira fontos tudnunk, hogy a felnőttek világában is a pozitív oldalak erősítése inspirálóbb, mint a negatívé. Ha csak a pozitívról beszélünk, akkor egy valamire való ember akár a művész is jobban elgondolkodik, miért nem esett szó erről vagy arról a dologról. Lehet, hogy az mélyebb átgondolásra készteti. Egy ilyen ünnepélyes alkalomkor, mint egy kiállítás megnyitó, az embernek végre alkalma nyílik arra, hogy kötöttségek, skrupulusok nélkül dicsérhessen. És erre én most szívesen is vállalkozom, hiszen Wieger Mariann személyében nagyon jelentős alkotót üdvözölhetünk. Az persze egy másik kérdés, hogy korunk és társadalmunk mennyire ismeri, ismeri fel, és mennyire támogatja tehetségeit. A sztárkodás és a vélt gyors meggazdagodás légkörében sajnos sokszor szorulnak háttérbe az igazi értékek, de az elhivatott művészt ezek az aktuális nehézségek nem rettenthetik el annak létrehozásától, amire teremtődött, s a feladattól. ...Wieger Mariannt sem rettentik el nehézségei. Pedig magánéletét nem nevezhetnénk irigylésre méltónak. (Már ami a megélhetését jelenti gyakran.) De valószínűleg az is segíti talpon maradásában, hogy két nagyszerű fiatalember édesanyja is egyszersmind. S hogy mindaz a tudás, lenyűgöző szakmai ismeret kárba ne vesszen, amit Mariann magáénak tudhat, ragyogóan működő képzőművészeti stúdiót vezet, sok tehetséges fiatalnak nyújtva ezzel lehetőséget, hogy kipróbálgathassák szárnyaikat. Nagy miszszió a tanítás. Igen. Nagy misszió. Különösen akkor, ha ezt olyan rendkívül színes művészegyéniség teszi, mint Wieger Mariann. Ugyanis meg nem tudnám mondani, hogy Mariannt melyik művészeti ághoz érezném közelibbnek. Minden kétséget kizáróan kiváló festő. Szép verseket ír, amelyekből ma hallunk is ízelítőt. Briliáns grafikus, de jó szobrászi kvalitásait is megmutatja. Formatervezőként, iparművészként ragyogóan bánik a bőrrel. Igazi kísérletező művész, s mint ilyen, alig létezik a képzőművészetben olyan technika, amit ki ne próbált volna, mégpedig igen magas színvonalon. De saját technikát is kialakított. megjelenítésében talán a papírmetszetekhez hasonlatos, azoknál azonban sokkal teltebb, élettelibb. Se szeri, se száma végtelenül gazdag színvilágú pasztelljeinek, olajainak, istenien bánik az egyik legnehezebb grafikai eljárással: a fapáccal, tussal. Rajzaiban átöleli a grafika eddigi eredményeit. Ezzel el is érkeztem oda, hogy Wieger Mariann művészi világáról is ejtsek néhány szót. Hiszen végül is a közönség ezzel szembesül leginkább. És tessék! Most megint bajban vagyok, hiszen amit Mariann megjelenít papíron, vásznon, bőrben vagy gondolatban, szintén olyan sokrétű, hogy kénytelen vagyok valamiféle csoportosításra. Mariannak szinte mindegy, hogy portrét fest vagy tájat vagy absztraktot. A legkisebből is az egészet érezni nála, és a legnagyobb is hordozza a legfinomabb részleteket. Mariann olyan ügyszeretettel dolgozik, mint egy igazi középkori mester. Minden tevékenységét a művészet alá rendeli. Ez élete legnagyobb szerelme. Lehet, hogy mégis irigylésre méltó? Gondolati sokszínűségéből most azért emelek ki egyet, mert úgy érzem, ez sokáig lesz Mariann fő iránya. Ez az ezoterikus gondolkodás. Mondhatnánk, hogy ez ma divat. Sokakat érint és érdekel, hiszen ki az, aki nem vonzódik, akár még borzongva is, a titokzatoshoz, az ismeretlenhez. Azokhoz a dolgokhoz, amikben inkább hinni kell, mint tudni azt. Igen . Gyakran nem érdemes tudni, mert az ember cserébe elveszíti a hitét. Márpedig enélkül semmilyen valamirevaló emberi tett nem létezhet. Tehát nem divat. Az ember legősibb törekvése, legatavisztikusabb vonása és valljuk meg, legfontosabb mozgatórugója, amely akár a legprofánabb dolgokon is átsüt. Nem véletlen tehát, hogy az igazán nagyok minden művükön keresztül átsugároztatják ezeket a gondolatokat. Vagy van-e különbség Vermeer Tejet öntő asszonyának megdönthetetlen statikussága, nyugalma és Michelangelo korai Piétája Máriájának rendíthetetlen hite között? Semmi. Transzcendensen átsüt mind a kettőn az a titok, amit még maga művész sem tud. Van, aki tudni véli a tudhatatlant, és alkotása üres lesz. Nem érezzük benne a borzongató titkot, amitől lúdbőrözni kezd még az is, aki nem is igen ért a művészethez. Én úgy gondolom, hogy Wieger Mariann alkotásai hordozzák magukban a lenyűgöző titkot. Önöknek meg azt kívánom, kedves közönség, hogy keresgéljék jó érzéssel azt, amit Mariann itt is nyújt nekünk, és egyáltalán ne csodálkozzanak azon, hogy nem említem, mire jutottam, mert bizonyára Önöknek, mindannyiuknak egy kicsit mást és mást jelentenek ezek a képek. És ez így is van rendjén.

W. Wieger Mariann képző- és iparművész munkásságából nyílt kiállítás a XII. kerületi Művelődési Központban március 2-án Vándor az úton címmel. A kiállítást Jánosi András képzőművész, író nyitotta meg. (A szerk.)