Lépvári Bandi bácsi reggelenként felvette kék munkaköpenyét, és ha nem kellett kéziratot vinnie a nyomdába, a kávéjával járta a szerkesztőségi szobákat. Egyenes tartású, éles arcélű, megrovó tekintetű öregember volt. Ritkuló haját gondosan elválasztva, vizes kefével lesimítva hordta. Valósággal a fejére tapasztotta az elvékonyodott hajszálakat. Bármikor átsétálhatott volna a Nemzeti Szálló éttermébe főúrnak. Ha nem lett volna ott és a többi étteremben is betöltve a fizető pincéri állás. És ha nem nézte volna le – ahogy ő nevezte – a „nem mozgó” éttermeket.
Bandi bácsi nem szerette a rendetlenséget a szobákban, az íróasztalokon. Nem szerette, ha valaki nem az íróasztalára hajolva írt, hanem újságot olvasott, a levegőbe bámult, vagy trécselt. Vagyis, szerinte napot lopott. De nem szólt. Keveset beszélt.
Annak idején a legelegánsabb „mozgó étterem”, a Balt Orient expressz fizetőpincéreként megtanulta, hogy beszélni a vendégnek – az utasnak – kell.
1945 után, az óbudai téglagyárból szerencsésen megszabadulva, új foglalkozás után kellett néznie. Hogyan és miként lett az Esti Hírlap hivatalsegéde, nem tudom. Erről sem beszélt soha.
Köbcsi szerint azért nem, mert nem rendelkezett kellő szókinccsel. De hát a köztük kialakult ellentmondásos viszony miatt Köbcsit semmiképp sem tekinthettük elfogulatlan véleményalkotónak.
Szerintem Lépvári Bandi bácsi azért beszélt ritkán, mert éppen hogy mindenről megvolt a véleménye. Ezt változatos arcmimikával adta tudtára annak, aki figyelte az arcát. Lépvári Bandi bácsi mimikájára azonban nemigen voltak kíváncsiak a szerkesztőségben. Mit számít egy hivatalsegéd!
Pedig, ha olvasni tudtak volna az arcáról, nem tűrték volna meg ezen lenti pozíciójában sem. Alighanem börtönbe csukatták volna. Lépvári Bandi bácsi ugyanis megrögzött reakciós volt.
Álláspontjának kialakításában perdöntően esett latba, hogy 1945 után nem indították újra a London és Isztambul között ringatózó Balt Orient expresszt. Bandi bácsi ezt a kommunisták megbocsáthatatlan bűnének tudta be. Legalább úgy haragudott rájuk, mint akik a téglagyárba terelték, hogy aztán valamelyik halálgyárba cipeljék.
Nem haragudott viszont Horthyra, mert finom distinkcióval különbséget tett közte és Szálasi között. Amikor kettesben voltunk a szobámban, vagy nála, a hivatalsegédi cellában, Horthyt tisztelettudóan „kormányzó úrként” emlegette. Szálasit viszont nem nevezte néven. Számára Szálasi – egy megvető fintor kíséretében – csak „az az alak” volt.
A szerkesztőségben csupán négy embert urazott. Kellér Andort, Nándit, Paját és engem. Mi nem voltunk párttagok. Azaz Bodó Béla és Köbcsi sem volt az.
Csakhogy a Brumi meséskönyvek íróját kerülte Bandi bácsi. Állítólag egyszer csúnyán szólt rá. Sokkal valószínűbb azonban, hogy Bandi bácsi félrehallotta Bodó Béla híres Népszavás történetét. Csak Sztálin nevét jegyezte meg belőle. Akit pedig Sztálinnal együtt emlegettek, Bandi bácsi számára gyanúsnak nyilvánult.
Holott Bodó Béla Sztálin áldozatai közé tartozott. Hozzá hasonlóan azonban alighanem senkire sem sújtott le Joszif Visszarionovics.
1953-ban Bodó Béla olvasószerkesztőként dolgozott a Népszava szerkesztőségében. Jött a hír: meghalt a népek nagy vezére. Természetesen a Népszava címlapját a halálhír foglalta le. Fokozott figyelemmel, legalább ötször olvasták el a gyászkeretes írást. Ennek ellenére a címoldalon ez jelent meg: „Mélységes megrendeléssel tudatjuk, hogy meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin.”
Kitört a botrány. A szigorú nyomozás sem tudta kideríteni, hogyan cserélődött fel a megrendülés megrendelésre, bűnösökre viszont szükség volt. Ki lett volna kéznél más, mint az ügyeletes olvasószerkesztő és a nyomdai műszak vezetője. Mindkettőjüket háromévi börtönre ítélték. Joszif csontkeze utánuk nyúlt.
Bandi bácsit a részletek nem érdekelték. Ezért csak ennyit mondott Bodó Béláról:
– Minek ír meséket, aki ilyen mogorva!
Ami Köbcsit illeti, örökös tartozása miatt nem lehetett „úr.” Bandi bácsi folytatólagosan haragudott rá. Ennek ellenére mindig meghitelezte neki a feketét, bár az igazsághoz tartozik, hogy hozzá csak a maradékot, a zaccos kávét vitte be. Mígnem már azt sem. Bandi bácsi ugyanis éktelen dühbe gurult, mert Köbcsi, a kávé felszolgálása közben azzal hozakodott elő, hogy fizetni most sem tud, de kölcsönkérne két forintot.
– Mire? – kérdezte Bandi bácsi.
– Ök mök zsemlére – makogta Köbcsi.
– Milyen zsemlére?
– Rántott köhöm  hús khm húsosra – motyogta Köbcsi. A büfében akkor két forint volt egy bécsi szeletes zsömle.
Lépvári Bandi bácsi fél évig nem volt hajlandó felvenni Köbcsi kávé-rendelését. Nem elég, hogy tartozik, még azt akarja, hogy ő is etesse! Köbcsi tehát csak a „maga” megszólításra számíthatott.
A külső munkatársakat egységesen nem állotta Bandi bácsi. Régebben egyik-másik megtette, hogy kéziratot hozva a szerkesztőségbe, kávét kért a hivatalsegédi helyiségben. És elfelejtett fizetni. Legközelebb pedig letagadta, hogy nem fizetett. Még az is megesett, hogy valaki elvitte a kávéspoharat. Így aztán Bandi bácsi igen rossz véleménnyel volt a külső munkatársakról.
Különös ellenszenvvel viseltetett Darázs Endre iránt. Ez szegény valahol megégett, és csúf hegek borították az arcát. Abból élt, hogy verseket és tárcákat hordott az újságokhoz. Kellér Andor felkarolta őt, mert tehetséges embernek tartotta.
Bandi bácsi viszont háborogva tért ki a poéta útjából. Meggyőződésévé vált, hogy ő emelte el a kávéspoharat a szerkesztőségből.
– Már megint itt van! – morogta.
Az egyik lapzárta után beóvakodott az olvasószerkesztői szobába.
– Kellér úr! Ne haragudjon.
– Nem haragszom, Lépvári úr! – mondta szertartásosan Kellér Andor. Ő is urazta Lépvári Bandi bácsit.
– Miért fogadja ezt a darazsat? – kérdezte Bandi bácsi.
Kellér Andor először nem értette, hogy miféle darázsról van szó. Aztán rájött, hogy Darázs Endréről.
– Azért fogadom, Lépvári úr, mert költő.
A válasz mellbe ütötte Lépvári Bandi bácsit. De magához tért.
– Költő? – kérdezte nyomatékkal.
– Igen!
– Már ne haragudjon, Kellér úr!
– Nem haragszom, Lépvári úr!
– Petőfi a költő! – bukott ki Bandi bácsiból – Nem ez!
– Nem lehet mindenki zseni. – mondta szelíden Kellér Andor. – Lehet, hogy valaki csak jó költő
Lépvári Bandi bácsi csalódottan lépett ki az olvasószerkesztői szobából. Napokig gondolkodott azon, amit odabenn hallott. Gondolkodott, de csak nem tudott belenyugodni Kellér Andor szavaiba. Némi tusakodás után újra bement hozzá.
– Már ne haragudjon, Kellér úr!
– Dehogy haragszom, Lépvári úr! – Kellér Andor sejtette, hogy Bandi bácsi hová akar kilyukadni. Barátságosan helylyel kínálta az öreget.
– Nem zavarok, Kellér úr, csak annyit mondok… – és elhallgatott.
– Mondja, Lépvári úr!
– Csak annyit mondok Kellér úrnak, hogy nem bánnám, ha más is járna hozzánk. Nemcsak a darázs?
– Bejárnak ide többen!
– Ne haragudjon, Kellér úr! Szeretném, ha egyszer egy igazi költő is bejönne hozzánk!
– Kire gondol, Lépvári úr?
– Egy nagy költőre! Olyanra, mint Petőfi Sándor.
Kellér Andor összekulcsolta a két kezét, és az öklére támasztotta az állát. Mélyet sóhajtott.
– Egyszer még – mondta talányosan –, az is megeshet, hogy bejön egy nagy költő hozzánk Egy nagyon nagy költő. Ki tudja.
De a nagy költő csak nem érkezett. Pedig Kellér Andor Pajának is megemlítette Bandi bácsi kívánságát. Csak a darazsak jöttek, ahogy összefoglaló néven Bandi bácsi hívta őket, hozták a tárcáikat. Hiába kérték, nem kaptak kávét. Pénzért sem. Bandi bácsi nem alkudott.
Történt aztán egy nyári napon, hogy Paja – akivel ez nem sűrűn fordult elő – vidéki riportútról tért vissza. Az állomásról egyenesen a szerkesztőségbe sietett, hogy felvegye a napidíját.
Kutya meleg volt, Paja is izzadt, bár az orvosok által kánikulában javasolt négy liter folyadékot már magához vette a vonat restijében. Igaz, hogy nem ásványvíz formájában, hanem sörben. Talán éppen ezért izzadt annyira.
A Blaha Lujza-téri sajtóház előcsarnokban elébe toppant Misik János. Paját sem tartották számon különösebben magas termetű emberként, de Misik János fél fejjel még nála is alacsonyabb volt.
A népköltő – ahogy magamagát nevezte – sötét posztóruhát, pörgekalapot viselt, az ég tudja, hogyhogy nem főtt meg az odáig tartó úton. Pedig utazott eleget, míg a Duna-Tisza közéről a vicinális Pestre hozta. A nem túl nyárias öltözékhez tartozott még egy jókora kitömött vászontarisznya, amely Misik János vállán átvetve féloldalasan megdöntötte a kicsiny embert.
A kapuőrök úgy bámultak rá, mint valami túlvilági lényre. Az Esti Hírlaphoz azonban mégsem engedték fel. Misik Pajára hivatkozott, hogy hozzá megy, de a szerkesztőségben közölték, hogy Paja nincs benn.
Már-már kitoloncolták a népköltőt az utcára, midőn – lupus in fabula – a keresett megjelent.
– Ajjaj! – kapott a fejéhez Paja, amikor Misik Jánost megpillantotta. A népköltő időnként felkereste a pesti szerkesztőségekben található költőket, és pártfogásukat kérte. Ami azt jelentette, hogy némi készpénzt csúsztattak a tarisznyájába, viszonzásként pedig Misik János celofánzacskóval ajándékozta meg őket, valamint – „Egyszer még kincsek lesznek ezek!” felkiáltással – a pesti költőknél hagyta néhány kéziratos versét.
– Drága Simon úr! - kiáltotta Misik János – Boldog vagyok, hogy látom!
Paja felmérte a helyzetet, már nem hátrálhatott vissza az utcára, hogy a hátsó lépcsőn felosonjon a szerkesztőségbe. Le sem tagadtathatta magát, mint máskor, amikor a portáról telefonáltak a szobájába, hogy Misik János keresi. Nem volt mese, a népköltővel foglakoznia kellett.
– Annyiszor kerestem, sosem találtam Simon urat! – bújt Paja hóna alá a kis ember, a „sosem találtammal” jelezve, hogy igazán ideje van már a pártfogásnak.
A kapuőrök Pajára néztek: kitölthetik-e a belépőcédulát a látogató nevére?
Paja igent intett. A hőség és a négy liter folyadék ellenére is hirtelen kitisztult a feje. „Ha baj szakad rád, kovácsolj belőle erényt!” – szokta volt idézni kedvenc mondását, amikor meg-megszorult az életben. Hát most ennek a mondásnak a szellemében járt el.
– Mindjárt fölmegyünk! – nyugtatta meg a népköltőt.
Mielőtt mentek volna, behajolt a porta üvegkalickájába, és kérte a telefonost, hogy sürgősen csöngessen Lépvári Bandi bácsihoz.
Bandi bácsi a folyosó végén is meghallotta, ha a hivatalsegédi kuckóban megszólalt a telefon. Most is megszaporázta a lépteit, és fölvette a kagylót.
– Esti Hírlap! – mondta némi rezignációval, mint mindig. Sokkal szívesebben mondta volna, hogy: „Halló, itt a Balt Orient expressz!” Sajnos azonban nem mondhatta, még akkor sem, ha rendületlenül bízott „a helyzet” megváltozásában. A férfi vécében, meggyőződvén, hogy csak ketten tartózkodunk ott, időnként a fülembe súgta:
– Már nem tart sokáig! Ezek mennek!
– Milyen hírek vannak, Bandi bácsi? – kérdeztem tőle halkan.
– Amerika megindul! – súgta. – Most már nem várnak!
Ha pedig Amerika megindul, akkor néhány nap múlva itt lesznek a Blaha Lujza téren. És az első intézkedésük az lesz, hogy visszaállítják a régi Balt Orient expresszt.
– Esti Hírlap! – mondta tehát fitymáló hangsúllyal Lépvári Bandi bácsi.
– Itt Simon Paja!
– Tessék kérem, Simon úr!
– A portáról beszélek! Bizalmas!
Lépvári Bandi bácsi ismerte Paja és Nándi nyugatra szökésének balszerencsés történetét. Biztos volt benne, hogy Pajáék előbb-utóbb megbízzák valamilyen bizalmas feladattal.
– Számíthat rám, Simon úr! – mondta katonásan.
– Köszönöm, Bandi bácsi! Menjen be Kellér Andorhoz! De senki ne vegye észre! Senki!
– Igenis! És mit mondjak neki?
– Csak ennyit mondjon Bandi bácsi: „Kellér urat keresik a portán!” És ha megkérdi, hogy ki keresi, mondja meg neki, hogy Petőfi Sándor!
Bandi bácsi levegő után kapkodott. A keze reszketni kezdett.
– Mi az? Mi történt? Hall engem, Bandi bácsi?
– Hallom, Simon úr! – szedte össze magát Bandi bácsi.
– Csak semmi ijedtség, Bandi bácsi! Menjen be Kellér úrhoz, és jelentse be Petőfi Sándort!
– Meglesz Simon úr!
– Várjon még, Bandi bácsi! Petőfi Sándort én viszem föl a páternoszterrel. De a szerkesztőségben erről senkinek egy szót sem! Csak Kellér úrral akar találkozni, mással nem!
– Érthető! – mondta Bandi bácsi, és elhúzta a száját. – Ezekért mért jönne fel!
Bandi bácsi már magához tért. Indult Kellér Andorhoz, hogy átszellemült arccal jelentse Petőfi Sándor érkezését.
Kellér Andornak az arcizma sem rándult a hír hallatán.
– Látja, Lépvári úr! – mondta csendesen. – Mondtam, hogy megérjük ezt a napot.
Bandi bácsi arca kigyúlt az izgalomtól.
– Kávét hozzak Petőfi úrnak?
– Persze, hogy hozzon, Lépvári úr! Én majd rendezem.
Paja annak rendje és módja szerint bevitte Misik Jánost Kellér Andorhoz, majd néhány perc múlva magukra hagyta őket.
Éppen távozott, amikor Bandi bácsi felszolgálta a frissen főzött kávét. Semmi zacc, semmi hígítás. Isten tudja, mikor főzött utoljára ilyen kávét. Alighanem még a Balt Orient expresszen.
– Köszönjük! – mondta Kellér Andor.  Megérezte a kávé, az igazi kávé illatát. A Japán kávéházban, a Centrálban volt ilyen illata a kávénak. Nem Lépvári Bandi bácsinál.
Bandi bácsi a tálcát rakosgatta, földre ejtette az egyik kávéskanalat, úgy intézte, hogy kicsit együtt lehessen Petőfi Sándorral.
Látta, amint Petőfi úr kibontotta a tarisznyája száját, és Kellér úr elé helyezett néhány füzetet, majd a tarisznyában kotorászva kiemelt egy nemzeti színű szalaggal átkötött celofánzacskót.
– Kunsági föld van benne – nyújtotta át a kis zacskót Kellér Andornak. – Kiskunsági
– Milyen is lenne? – mondta áhítattal Bandi bácsi, de mindjárt a szájára is ütött, hogy így megfeledkezett magáról.
Kellér Andor megforgatta a szeme előtt a celofánzacskót. A népköltő mindig magával hordozott két-háromtucatnyi kis zacskót, melyek a kunsági földön kívül egy versikét is tartalmaztak, „Misik János, népköltő. Ezer vers költője” aláírással.
Bandi bácsi persze nem láthatta, hogy milyen nevet írtak a füzetlapra. Kellér Andor pedig nem mondta meg neki. Maga elé tette, majd elsimította az íróasztalán a papirost.
– Ezt hallgassa meg, Lépvári úr! – és póker arccal olvasni kezdte a verset.

Széles, lapos a nagy róna,
Mintha gyúródeszka volna.
Meggyúrom a tésztát rajta,
Búzámat a róna adja.

Arany kalász, ékes róna,
Terem rajta magyar búza.
Búzából sül a kenyerem,
Minden magyar ilyet egyen.

– Szép! – tört ki Bandi bácsiból. – Ez a szép!
Ilyen versekkel bélelte ki a tarisznyáját Misik János. Nem megjelentetésre írta, hanem ajándékba vitte ezeket a szerkesztőségekbe. Egy celofánzacskó kunsági föld, valamint egy vers a népköltőtől: egész tisztes honorárium kitelt belőlük. Mi több, a patrónusoktól készpénzben vette fel a támogatást.
– Szép! Nagyon szép! – ismételgette Lépvári Bandi bácsi.
A népköltő úgy megörült a dicséretnek, hogy Bandi bácsinak is át akart nyújtani egy nemzeti színű szalaggal átkötött celofánzacskót. Kellér Andor azonban szelíden megfogta a kezét.
– Kell ez a szerkesztőségekben – és a szemével intett Bandi bácsinak, hogy most már magukra szeretnének maradni.
Miről beszéltek, miről nem, majd kideríti az irodalomtörténet. Kellér Andor mindenesetre tekintélyes összeget, kétszáz forintot csúsztatott a népköltő tarisznyájába, majd átirányította őt a Szabad Föld szerkesztőségébe, a népköltő régi patrónusához, Bajor Nagy Ernőhöz.
Bandi bácsit kicsit elszomorította, hogy nem maradt tárgyi emléke Petőfitől, és nem is értette igazán, hogy Kellér Andor miért vetette vissza a költővel a kunsági anyaföldet.
– Ne haragudjon, Kellér úr! – állt meg végül Kellér Andor asztalánál.
– Nem haragszom, Lépvári úr!
Bandi bácsi előadta, hogy mi bántja.
– Petőfi szegény ember – mondta Kellér Andor. – Hiszen tanulta, Lépvári úr!
– Persze, hogy tanultam!
– Ebből él. A kunsági földből és a verseiből. Érti, ugye?
Bandi bácsi elszégyellte magát, ki akart somfordálni a szobából. De Kellér Andor utána ment, és megérintette a vállát.
– Legyen a magáé, Lépvári úr! – nyomta Bandi bácsi kezébe a celofánzacskót. Csak a fekete kunsági föld volt benne, a verset kivette belőle.
– Köszönöm, Kellér úr! – mondta meghatottan Bandi bácsi.
– Potomság! – felelte Petőfi híres szavával Kellér Andor. – Hanem azt mondja meg nekem, Lépvári úr, hogy milyen embernek találta Petőfit?
Bandi bácsi ráncolta a homlokát.
– Kicsit másképp képzeltem. Nagyobbnak!
– Mindig vékony legényke volt.
– Igaz! – ismerte el Bandi bácsi. – Csak a ruházata!
– Mi nem tetszett rajta?
– Olyan furcsa volt. Kopottas.
– Gondolja meg – mondta Kellér Andor –, mennyit szenvedett az elmúlt időkben.
– Bizony szenvedett – szomorodott el Bandi bácsi.
– Mi mindent megért! Elbukott a szabadságharc. A felesége eldobta az özvegyi fátylat.
Bandi bácsinak elszorult a torka. Sírás környékezte.
– De nem adta meg magát! – öntött belé új erőt Kellér Andor. – Nem olyan bordában szőtték! Él és ír. Hiszen láthatta!
– Láttam. – szakadt ki a megkönnyebbült sóhaj Bandi bácsiból.
Petőfi látogatásának természetesen híre ment a sajtóházban. A hír terjedéséről nagy szorgalommal Paja gondoskodott.
A látogatást követő második napon, a Szabad Föld szerkesztőségébe menet Bajor Nagy Ernő útba ejtette az Esti Hírlap hivatalsegédi szobáját. Bandi bácsi tisztelte őt, mert a Kossuth rádióban mindig szépen beszélt a szegény emberek gondjairól, és megmondta, ha a boltban vagy máshol becsapták őket. Afféle „jó reakciós embernek” tartotta.
– Hallom, Lépvári úr, hogy magukhoz is bekukkantott Petőfi Sándor!
– Be! – mondta Bandi bácsi titokzatos arccal, és becsukta a hivatalsegédi kuckó ajtaját Bajor Nagy Ernő mögött. – Sajnos, csak rövid időre!
– Ez is nagy kitüntetés! – mondta Bajor Nagy Ernő. – Hozzám is benézett néhány percre.
– És mit mondott? – kérdezte izgatottan Bandi bácsi.
Bajor Nagy Ernő tudta, hogy Bandi bácsi sértett ember.
– Azt mondta – fogta suttogóra a hangját –, hogy „Talpra magyar, hí a haza!”
Bandi bácsi Bajor Nagy Ernő füléhez hajolt:
– Bajor úr is így gondolja?
– Így! – súgta vissza Bajor Nagy Ernő. – „Itt az idő, most vagy soha!”
Valaki kinyitotta az ajtót, és kefelevonatokat nyomott Bandi bácsi kezébe, hogy vigye a nyomdába.
Bandi bácsi sietve visszacsukta az ajtót. Az arca haragos volt.
– Ezeknek végük! – intett a folyosó felé. – Szedhetik a sátorfájukat!
– Egy időbe azért még beletelik! – fogta vissza őt Bajor Nagy Ernő.
– Azt már kibírjuk! – mondta Bandi bácsi. – Tudtam én, hogy Petőfi nem halt meg! Tudtam! Csak ezek híresztelik itt!
– Beszélnek össze-vissza! – mondta Bajor Nagy Ernő.
– Már az iskolában, Rákospalotán megmondta a tanító úr, hogy Petőfi él! Ilyen ember nem halhat meg!
– Petőfi örök! – erősítette meg Bajor Nagy Ernő.
Bandi bácsi ettől kezdve még inkább átnézett a külső munkatársakon. Főként Darázs Endrén. Amikor a szegény, égett arcú költő honoráriumhoz jutott, és megpróbált kávét rendelni Bandi bácsinál, csak ennyit dobott oda neki:
– Majd, ha Petőfi felkeresi magát!
Ezzel a maga részéről lezárta a Darázs Endre ügyet.
Egyik nap mellém állt a férfi vécében.
– Már nem tart sokáig. – suttogta. – Ezek mennek!
– Milyen hírek vannak Bandi bácsi?
Bandi bácsi a kék munkaköpeny zsebéből elővette a nemzeti színű szalaggal átkötött celofánzacskót, és féltőn a tenyerére fektette.
– Uram Isten! – kiáltottam fel. – Csak nem?
– Halkabban, Kósa úr!
– Tehát igen?
– Igen. – súgta Bandi bácsi. – Most már Kósa úr is tudja. De másnak egyelőre egy szót sem.
Nem is szóltam senkinek negyvenhárom évig.
Most már igazán elárulhattam a titkot. Lépvári Bandi bácsi és Kellér Andor régen másutt bontogatja Misik János népköltő celofánzacskóit.
Bajor Nagy Ernő még él. Néha találkozunk a Nagykörúton, az egykori sajtóházzal szemközti McDonald’sban.
Tudomása szerint Misik János odaát is fekete posztóruhát meg pörgekalapot visel. A hátán átvetve tarisznya. Pártfogóit a világűrről írt Misik János verssel és a Marsról szerzett porral ajándékozza meg.
De a zacskó nemzeti színű szalaggal van átkötve.