Jean Baudrillard
(1929–2007, (Franciaország)

Hetvennyolc éves korában elhunyt az egyik legnagyobb kortárs filozófus. Romhányi Török Gábor megemlékezésével hajtunk fejet előtte.
„A TWA Boeing darabjainak kihalászása a tenger mélyéről és gyűjtögetésük találomra: robotkép a katasztrófáról, amelynek pontos körülményeit nem ismerjük meg soha. Egy szép napon talán mindezek a roncsok a Felderítetlen Balesetek Múzeumába kerülnek? Ugyanakkor kihalásszák az óceán mélyéről a Titanic kabinját is. Régi szerencsétlenség, új katasztrófa, az idő visszafordításának megszállott szenvedélyében minden felszínre bukkan. Arról álmodunk, hogy feltámasztjuk a végzetes pillanatot. Pedig éppen ez süllyedt el, ez roncsolódott szét, a múló idő lett az enyészet martaléka.”



Az ötvenes évek elején Párizsban szerzett diplomát szociológiából és német irodalomból. Vidéki középiskolában kezdett tanítani. Akkoriban még Hölderlint, Nietzschét és Peter Weisst fordított. Írói pályáját Louis Althusser és Henri Lefebvre tanítványaként a mechanikus marxizmust szatirikus hangnemben bíráló szociológiai cikkekkel kezdte. Már ezekben a publicisztikai írásokban is kiütközött a szociológusok között szinte páratlan írói kiválósága. Minden szívdobbanásában eredetiségre törekvő, megrögzött formabontóként 1968-ban szociológiai tanszéket kapott az új Párizs-Nanterre Egyetemen. Nemzetközi hírnevét azonban az 1977-ben kiadott Foucault-kritikájának köszönheti (Oublier Foucault – Feledni Foucault-t).
Egyesek szerint Michel Foucault e kritika hatására (amely nagyon érzékenyen érintette, ám jogosságát elismerte) változtatta meg akkoriban filozófiai kutatásának irányát. Bizonyos viszont, hogy Baudrillard mihamar kiadott egy beszélgetést egy másik filozófussal (Oublier Baudrillard – Feledni Baudrillard-t címmel). Az önbírálatnak legalább olyan nagy mestere volt, mint az írásnak. Olyan kíméletlen pontossággal látta önmagát, hogy az szinte már életveszélyes. Sem önmagának, sem másnak nem tudott hazudni. Ám nem akaratlagosan ilyen, nem választotta jellemét, hanem így született, és ilyen maradt, mintegy a gravitáció erejével – „tehetetlenségénél fogva. 1987-től – ekkor jelent meg rövid habilitációs írása, A másik én – majdnem haláláig az USA nagy egyetemein tanított.
Foucault-val talán sok mindenben különböztek egymástól, valamiben azonban megegyeztek: mindketten hittek egyetlen igazságban, és küzdöttek érte. Baudrillard 2001 őszén, alig néhány héttel az ikertornyok romba döntése után New Yorkban nagy részvéttel az ártatlan áldozatok iránt, de higgadt, tárgyilagos hangnemben előadásokat tartott e csapás világtörténelmi okairól. Számos nyugati gondolkodóval és íróval ellentétben Baudrillard – elvi alapon – mindig mindenkivel szóba állt, mindenkinek válaszolt, mindig el lehetett érni őt.
Búcsúztatóm nem rutinszerű nekrológ, amelyben a halála után minden hitvány alak egyszeriben hőssé magasztosul. Ha valaki meghal, ettől még nem lesz sem jobb, sem rosszabb. Jean Baudrillard, mint minden nagy író, életerőt adott és ad olvasóinak. Sohasem csillapodó, nyughatatlan energiát, az állandó kételkedés erejét, amely örökre belopja magát agytekervényeinkbe, és még álmainkban sem hagy nyugodni. Ő valóban nagy utat járt be: a hajdani középszerű, feledhető szociológiai cikkek szerzőjéből a legihletettebb költővé lett. Bizonyság erre ötkötetes naplószerű aforizmagyűjteménye (Cool Memories, 1987–2005), amelynek ismeretében kijelenthetjük, hogy ő a Nietzsche utáni aforizmaköltészet legnagyobb mestere. Filozófiai költészet ez, vagy költői filozófia? Nem tudom. Biztos viszont, hogy örökzöld olvasmány. „Francia Marshall MacLuhan”-ként is szokták emlegetni, mert mindenkinél meggyőzőbben bizonyította, hogy korszakunk modern tömegkommunikációs manipulációi mi módon lopják el tőlünk tulajdon életünket. Forradalmasította a filozófia nyelvét, egyedi filozófiát alkotott, és saját fogalmait magyarázandó még egy kis glosszáriumot is szerkesztett, Kulcsszavak címmel. Mintegy negyven kötetet adott ki, rengeteg cikket és tanulmányt írt, és megszámlálhatatlanul sok előadást tartott a nyugati világban. Két könyve – Amerika (Magvető, 1996) és A tárgyak rendszere (Gondolat, 1987) –, valamint számos cikke és aforizmája magyarul is megjelent.
Halálával az emberiség még inkább magára maradt.