A Kráter Műhely Egyesület és a PoLíSz című folyóirat sikerrel rendezi meg immár 1999-óta folyamatosan a Kárpát-medencei Keresztkötődések konferenciáját, amelynek anyagáról gyűjteményes összefoglalót bocsátanak ki. A Székely András Bertalan által szerkesztett, 2004-es kiadású kötetet szeretném töprengéseim alá vetni. A neves szerzők gondolatait tartalmazó kötet, immár a Kárpát-medence tágabb térségére is vonatkozik, nem csupán hazánk nemzetiségi kérdéseit taglalja. Erdély, Csángóföld, Délvidék, Horvát-Szlavónia, Kárpátalja és a Felvidék legjobb ismerői, történészek, politológusok, lelkipásztorok, közgazdászok, tanárok, jogászok, költők, írók – mindenki saját szemszögéből – gazdagítják ismereteinket, háttérinformációkkal, átélt élményekkel és tapasztalatokkal mutatják be a régiók helyzetét.
„Mindkét hazából kiárulva, csak hitünkben töretlenül…” kezdi gyönyörű verssorával Vári Fábián László Kárpátalja bemutatását.
A XIX. század reménységei után a XX. század megpróbáltatások hosszú sorával gyötörte a kárpátaljai magyarságot. Az első világháborút követő szétdarabolás és az új nemzetállamok részéről megnyilvánuló telepítési politika és asszimilációs nyomás is fenyegetően hatott az ott élőkre. A szellem és a lélek megpróbáltatásai azonban szinte eltörpültek a II. világháború végével bekövetkezett fizikai szenvedések, a gyors kivégzések és a tömeggyilkosságok mellett. A szovjet birodalom által bekebelezett ősmagyar föld, Kárpátalja sorsa sokáig kimaradt az emlékeket idéző közbeszédből, történelemírásból. Mi lehetett ennek az oka? Több is… Miért nem mertek a témához őszintén hozzányúlni? „ A trianoni határokon túlra került területek közül, amíg a szovjet birodalom magyarországi rezidensei hatalomban voltak, Kárpátalja volt a cenzorok számára a legérzékenyebb téma, s a személyes rokoni, baráti találkozások, amelyek a többi utódállam tekintetében mégiscsak létezett, itt jórészt hiányoztak, az odavezető út kikövezése csaknem lehetetlen volt.” (Závodszky Géza) „Vágyódik ezért a szemgolyó a gyertyafényhomály után” – s ez, a várt homályoszlatás utáni fény csak később érkezett meg. A Kárpát-medencei keresztkötődések alapvető ismeretforrás a kárpátaljai magyarok történetének súlyos fordulópontjairól, a közelmúlt történetéről. A gazdag anyagban számos olyan forrás hitelességű információt találunk, amelyek nemzeti kérdéseket is tisztázni segítenek. Említhetném pl. Teleki Pál miniszterelnök és a magyar kormányzat demokratikus intézkedéseit Botlik József nagynevű tudós-kutató írásából: „Amikor 1939. március 15–17. három napig tartó katonai akcióval a hegyvidéki rész is visszatért hazánkhoz, Teleki Pál (1879–1941) miniszterelnök és a magyar kormányzat folytatta az ezredéves magyar fennhatóság utolsó hónapjaiban, 1918–19 fordulóján megkezdett rutén autonómia kiépítését…” A magyar kormány intézkedéseit összevethetjük a későbbi szovjet éra álságos nemzetiségi politikájával, amelyet az „internacionalizmus” jelszavával hirdettek meg. A „moszkovita” magyar kommunisták ténykedéseiról sokat hallottunk, mégis sokkoló, amit Bagu Balázs könyvéből olvashattunk (Nagy József visszaemlékezése), hogy a magyar hadifoglyokat a magyar kommunista Rákosi Mátyás azért kereste fel, hogy „piszkos gazembereknek” nevezze őket. Tárgyilagos képet kapunk, analitikus pontossággal a kiméletlen barbár gépezet működéséről, az éhségről, a járványról, a pusztításról, a szolyvai gyűjtőtáborról, a magyar férfilakosság és a lelki, szellemi vezetők elhurcolásáról, annak a tudatában, hogy a „nyáj”, a gyerekek és a nők, a család az éheztetés, a nincstelenség, a férfitámasz nélküliség miatt önmaguktól is elpusztulnak. „Kárpátalja újabb sorsfordulója 1944. szeptember 27-én kezdődött. Ungvártól több mint 250 km-re a Tatár-hágónál, ekkor tört be területére a szovjet hadsereg. Október 28-án Ungvár elfoglalásával gyakorlatilag megtörtént a vidék teljes szovjet katonai megszállása… 1944. november 13-án a 4. ukrán front törzse parancsot adott ki arról, hogy a Kárpátalján élő német és magyar nemzetiségű 18 és 50 év közötti férfiaknak három napon belül jelentkezniük kell a szovjet katonai parancsnokságon. Előző nap, november 12-én ülésezett a 4. ukrán front katonai tanácsa, amely a kollektív bűnösség elve alapján a 006. sz. határozatában elrendelte: >Számtalan településen katonaköteles magyar és német nemzetiségű személyek élnek, akiket, csakúgy, mint az ellenség katonáit is, le kell tartóztatni és fogolytáborba kell küldeni!< A határozatot azonnal végrehajtották, és a következő napokban listák szerint, az NKVD-alakulatok kíséretében hurcolták el az embereket a szolyvai gyűjtőhelyre. A szovjet hatóságok a háromnapos „kicsi munkát”, a „mályenkij robotot” hadifogságra változtatták. A mai napig nem pontos adatok szerint, innen több mint 40 ezer kárpátaljai magyart és néhány ezer svábot vittek tovább ukrajnai, majd szibériai lágerekbe. Az elhurcoltak több mint kétharmada odahalt…”(Botlik József) E hitelességet bizonyító sorok olvasásánál érdemes elgondolkoznunk azon, milyen következetességgel és konoksággal őrizzük meggyilkolt mártírjaink, hozzánktartozóink emlékét. Megfelelő nyilvánosságot kap-e a magyar nép tragédiája, amely kihat mai életünkre is. A tényeknek megfelelő történelemoktatás megvalósult-e? Több millió nemzettársunk önhibáján kívül kiszorult az anyaországból, mint látjuk, megalázó, megsemmisítő, embertelen körülmények közé. Egyet lehet érteni Lukács Csaba újságíróval, aki megjegyezte: „…lassan az anyaországban is csak akkor kerülnek be a hírekbe, ha razziázó rendőrök feketemunkásokat keresnek az építkezéseken, a parlamentben olyankor beszélnek róluk, ha bokrétának kellenek a kormányfő legújabb, végiggondolatlan „nemzetpolitikai” ötlete kapcsán…Joggal tehető fel a kérdés is: a holokauszt-emléknap mintájára, miért nincs összetartozás napja a parlamentben? És az egyesülő Európában a légiesülő határok idején tartható-e az a helyzet, hogy a vajdasági és a kárpátaljai magyarok csak vízummal, hosszas sorban állás és komoly költségek kifizetése után jöhetnek az anyaországba? Ráférne a nemzetféltés és a múltra emlékezés a hazai oktatási intézményekre is, ahol a kisiskolások jelentős része nemhogy a történelmi tényekkel (pl. Trianon) nincsenek tisztában, hanem egész egyszerűen olvasni sem tudnak.” A közvélemény nagyon keveset tud a valóságról. Nemes cél a PoLíSz részéről, hogy a Kárpát-medencei valóságot, keresztkötődéseket, kapcsolatokat, a hazánkban és a hazánk körül élő embereket, népcsoportokat, a nemzetiségek többféle lelki és kulturális kötődéseit, vonzalmait, érdekeltségét, múltját és jelenét szinte analitikus pontossággal, tárgyilagossággal bemutassa. A Kárpát-medencei Keresztkötődések konferenciájának 2004-ben megjelent tanulmánykötete valószínűleg sok vitát kezdeményezett és  kezdeményezhet. Gondolatait, fogalmait ütköztetve, az igazságot csiszolgatva, majd a tényeket forrásmunkákkal összevetve, együttgondolva tisztázni, és a további tennivalókat mevalósítani – ez lenne a legfontosabb. Az elmúlt évben a PoLíSz, a Kráter Műhely Egyesület és az erdélyi református egyház által közösen megrendezett Keresztkötődések konferencián folytatták, illetve tereptanulmánnyal kibővítve megrendezték e missziót tápláló tanulmányi találkozó soron következőjét A konferencia egyik fontos eredménye az az elhatározás volt, hogy a Mezőségi Múzeumot Wass Albert-emlékszobával létrehozzák, amelynek Vasasszentgotthárd lesz a székhelye. A felsorolt tények azt bizonyítják, hogy a Kráter Kiadó a magyar ügyek következetes tervezője és megvalósítója. Mi is olyan fontos az életünkben, nekünk mindannyiunknak, „magunkfajtáknak”, az ügy iránt elkötelezetteknek? Egyetértve a konferencia kezdeményezőjével: „Nekünk, magyaroknak és a közöttünk, körülöttünk élő népeknek a haza fogalma csak akkor lehet teljes, ha megszállásmentes, ha soviniszta- és terrormentes és szabadságban élő Kárpát-hazát értünk alatta, miként azt Isten, természet és őseink kialakították számunkra” (Turcsány Péter: Az én hazám, a mi hazánk) A „gyertyafényhomály” után megérdemeljük a fényt és az erőt, amely gyógyít, s ne vegyen körbe bennünket soha a közöny, amely visszahúzhat a tehetetlenségbe és a rabságba. Ez a könyv esélyt adhat arra, hogy szétoszlathassuk a még körülöttünk lévő homályt.