(Marokkó)

1944-ben született Casablanca kikötő­jében. Gyerekkorában a szüleivel bejárta szinte az egész világot: Európát, Ázsiát, Afrikát. Majd a szülők La Colle-sur-Loup-ban telepednek le. Pennac ma Belleville-ben él, s egy párizsi gimnáziumban francia irodalmat tanít. Regényeket, esszéket és ifjúsági könyveket ír.

Farkasszem

I. A találkozás

1

A fiú mozdulatlanul állt a kerítés mellett, miközben a farkas szüntelenül, megállás nélkül járkált föl s alá, a keskeny udvar egyik végétől a másikig.

– Miért bosszant az ott… – gondolta magában a farkas.

A fiú már vagy két órája ácsorgott a rács előtt, meg sem moccant, csak némán állt, és nézett.

– Mit akar ez tőlem? – kérdezte magá­ban ismét a farkas, és folytatta a sétát.

A fiú csak kíváncsi volt. Nem, nem akarja bántani, a farkasnak nincs mitől tartania, csupán csak nézi.

– Mit akar tőlem?

Más gyerekek elfutnak, ugrándoznak, kiabálnak, sírnak vagy nyelvet öltenek rá, aztán gyorsan elbújnak az anyjuk szoknyája mögé. Bohóckodnak a gorilla ketrece előtt, s zavarba jönnek, amikor az oroszlán csap egyet a farkával a levegőbe. Ez a fiú azonban nem tesz semmi ilyet, csak áll, csendesen, mozdulatlanul. Csupán a sze­me mozog, miközben követi az állat jár­kálását a hosszú drótkerítés mögött.

Még soha nem látott farkast…?! Vagy mi…?

A farkas csak akkor látta őt, amikor vis­szafelé jött, szegénynek ugyanis egy szeme volt csak, a másikat azon a napon vesztette el – tíz évvel ezelőtt –, amikor összeverekedett az őt fogságba ejtő emberekkel. Sétája során (ha ugyan ezt sétának lehet nevezni…) látta az egész állat­ kertet: a ketreceket, a pálmaházat és a gyerekeket, akik kis csoportokban ácso­rogtak, és ott volt ez a fiú is, aki csak állt mozdulatlanul és bámulta. A farkas is vis­szanézett (ha ugyan ezt annak lehet nevezni…) az udvar közepe felé, a kifutó azonban üres volt: a múlt héten halt meg a párja. Most minden még szomorúbb az egyetlen csupasz, szürke sziklával és a ki­ száradt fával. Majd tett egy fél fordulatot, és íme, ott van újra a fiú. Nyugodtan, egyenletesen lélegzik, lehelete fehér pára­ ként oszlik szét a hideg levegőben.

– Úgyis előbb elfárad, mint én! – mond­ta magában a farkas, s folytatta a járkálást.

És hozzátette:

– Több türelmem van, mint neki.

Majd megtoldotta még egy mondattal:

– Én farkas vagyok!

2

Másnap reggel, amikor felébredt, az első dolog, amit meglátott: a fiú megint ott állt a kerítésnél, pontosan ugyanazon a helyen, ahol tegnap. Dühös lett, majdnem felugrott.

– Hát nem múlt el közben egy éjszaka? – morogta magában, majd beleszimatolt a levegőbe, s újrakezdte a föl-alá járkálást, mintha mi sem történt volna.

Már egy órányi idő is eltelt, anélkül hogy akár csak egy pillanatra megállt volna. Egy órája, hogy a fiú követte a szemével, mi­ közben az állat kékesszürke bundája súrolta a kerítés rácsozatát, izmai megfeszültek a téli szőrzet alatt, s ő csak ment, ment, mintha soha nem akarna megállni. Mintha hazaindult volna Alaszkába… “ALASZKAI FARKAS” – ez volt felírva arra a kis pléh­ táb­lára, amelyet a kerítés sarkára erősítettek. Még egy térképet is festettek rá – a Nagy Észak – kis piros ponttal precízen megjelölve a származási helyet: “Alaszkai farkas – Barren-föld.”

Puhán, nesztelenül lépdelt, lábai alig érintették a talajt, így ment az udvar egyik végétől a másikig, aztán vissza. Azt mondják: “Jön-megy, mint a harang nyelve…”
A fiú szemében ez vánszorgásnak tűnt, mintha lassított teniszpartit követett volna a tekintetével.

– Engem néz ez ennyire? – rántotta össze a szemöldökét a farkas, és felborzo­lódott a szőre a pofája körül.

Egyáltalán nem akart foglalkozni azok­kal a kérdésekkel, amelyek a fiú láttán ju­tottak az eszébe. Megesküdött, hogy soha többé nem érdeklődik az emberek iránt.

Tíz éve annak, hogy elhatározta: nem gon­dol többet az emberekre, még csak rájuk sem néz. Sem a ketrecek előtt komé­diázó gyerekekre, sem az állatkerti gondozókra, aki messziről odahajították, oda­ dob­ták számára a húst, sem a vasárnapi festőkre, akik azért jöttek, hogy lerajzolják, sem a kissé buta anyukákra, akik ordítozó csemetéjüknek mutogatták: “Látod, ez a farkas, ha rossz leszel, odaadlak neki!” – nem gondolt többet rájuk. Egyáltalán sem­ mi ilyesmire.

– A legjobb nem törődni az embe­rek kel, inkább elkerülni őket! – mondta neki mindig Fekete Láng, a mamája. A múlt hétig azért néha meg-megállt. A párjával leültek, szemben a látogatókkal, de akkor sem őket nézték, keresztülnéztek rajtuk, mintha azok ott sem lennének. Ez nagyon kellemetlen érzés. Hogy tudtak így nézni? Mit láttak?

Aztán a múlt héten meghalt a párja (szürke volt, fehér foltokkal, mint egy fo­goly a hóban…). Azóta a farkas nem állt meg többé. Járkált reggeltől estig, csak ment föl s alá. A húsokat, amiket azért dobtak be neki az udvarba, hogy egyen, érintetlenül hagyta, ott fagytak meg a földön, szanaszét. Kint, a kerítés mellett, mint egy i betű (fehér gőzgomolyag, fölötte pont…) áll a fiú, s csak nézi, nézi.

– Bánom is én, ha ez jó neki… – gondolta magában a farkas, és nem törődött vele.

A fiú másnap megint ott állt, és a kö­vetkezőn, meg a rákövetkezőn is. A farkas most már kénytelen volt észrevenni.

– De hát… Ki ez?

– Mit akar tőlem?

– Nincs más dolga?

– Nem jár iskolába?

– Nincsenek barátai?

– Szülei sincsenek?

– Vagy mi…?

Egy sor kérdés fogalmazódott meg benne, a léptei is lelassultak egy kicsit. Érezte, hogy a lábai elnehezülnek, még soha nem tapasztalt magán ilyen fáradtságot, de csak ment tovább, a kerítés egyik végétől a másikig, ahogy eddig.

– Hihetetlen! – gondolta magában.

No nem baj, holnap úgyis zárva lesz az állatkert, havonta egy napot a ketrecek takarításának és az állatok gondozásának szoktak szentelni. Nem lesznek látogatók.

– Legalább megszabadulok tőle.

De mégsem így történt. Másnap me­ gint ott állt a fiú a kerítés mellett, teljesen egyedül a néptelen állatkertben.

– Ah! Nem…! – nyögött fel a farkas.

Eh, de igen!

És megint ugyanazt a fáradtságot érez­ te, mintha tonnányi súlyként nehezedne rá a fiú tekintete.

– Hát rendben – gondolta magában.

– Jó!

– Legyen, ahogy akarod!

És hirtelen megállt, leült, pontosan a fiúval szemben, majd ráemelte a tekinte­tét. De nem csak úgy, felületesen, keresztülnézve rajta, nem. Igazán ránézett, me­reven, szinte rászögezte a szemeit.

Kész. Most ott álltak szemtől szembe egymással.

Hosszan nézték egymást.

Látogatók nem voltak a kertben, a gondozók még nem érkeztek meg. Az orosz­lánok ilyenkor a barlangjukban maradnak, a madarak, fejüket szárnyuk alá dugva alszanak. Ez a nap mindenki számára a pihenés napja. Még a majmok is lemondanak a játékról, csak lógnak kapaszkodva, mint az alvó denevérek.

Nem volt ott más senki, csak a fiú.

No és a kékesszürke farkas.

– Te nézni akarsz engem? Jól van! Én is nézlek téged.

Valami azonban zavarta a farkast. Egy apró részlet: neki csupán egy szeme van, míg a fiúnak kettő. Hirtelen nem tudta, hogy melyik szemébe nézzen. Tétovázott. Ugrál az az egy szeme: jobb-bal, bal-jobb. A fiú azonban meg sem rebbent, még csak nem is pislogott. A farkas szörnyen kényelmetlenül érezte magát, de a világért sem fordította volna el a fejét, arra meg aztán végképp nem gondolt, hogy odébb menjen. Végül az ép szeme fokozatosan el­ borult, míg a másikon, a hegek között, megjelent egy könnycsepp. Nem, nem a bánat, a szomorúság könnye, hanem a tehetetlen dühé.

Ekkor a kisfiú egy nagyon különös dolgot tett, amely azonnal megnyugtatta a farkast és bizalmat keltett benne: behunyta az egyik szemét…

Így nézték egymást, szemtől szembe, az elhagyatott, csöndes állatkertben.

II. A farkasszem

1

Az egyik szem sárga és kerek, fekete pupillával a közepén. A másik… a másik, az nem pislog soha. A fiúnak úgy tűnt, mintha egy gyertyalángot nézett volna az éjszakában. Már csak ezt a szemet látta: a fák, az állatok, a bekerített udvar, mind, mind eltűnt. Nem maradt más, csak a far­kasszem… És ez a szem egyre nagyobb és nagyobb lett, kerek, akár a vörös hold a még csillagtalan égen. A fekete pupilla körül apró, különböző színű foltok jelentek meg a sárgásbarna íriszen: itt egy kék (kék, mint a megfagyott víz a tiszta ég alatt), amott sárgán csillogott valami, akár az aranyszemcse a homokban.

De a legérdekesebb a pupilla. A fekete pupilla!

– Te nézni akarsz engem, jól van, nézz!

Mintha ezt mondta volna, miközben ijesztően villant egyet. Azt mondják: akár a láng… “Ez az – gondolta magában a fiú –, egy fekete láng!”

És válaszolt neki.

A hatalmas fekete folt növekedett, szinte betöltötte az egész szemet, lángolt, égett, akár egy hatalmas tűzvész, de a fiú nem fordította el a tekintetét. Lassan minden sötét lett, teljesen sötét, és a fiú meglátta azt, amit előtte még senki, soha: a pupilla él… ez egy nőstény farkas, ott fekszik a kölykei között, mereven nézi a fiút és morog. Nem mozdul, de érezni a bun­dája alatt a pattanásig feszült izmokat. Kivillannak vakítóan fehér metszőfogai. Lábai megremegnek, mindjárt fölugrik. Ez a fiú csupán egy falat a számára, nem több.

– Igaz az, hogy te nem félsz?

Bizony igaz. A fiú továbbra is ott áll, meg sem moccan, a szeme sem rebben. Telt az idő, Fekete Láng izmai lassan, na­gyon lassan ernyedni kezdtek, majd a mor­ gást is abbahagyta, megszólalt:

– Jó, rendben, ha ott maradsz, néz­hetsz, ahogy akarsz, de ne zavarj, miköz­ ben én az első lépésekre tanítgatom a kicsiket.

Aztán már nem törődött a fiúval, hosszan végignézett a hét pici, puha bundás farkasköly­kön, amelyek úgy vették körbe anyjukat, mit valami vörös fénykoszorú.

– Az írisz – gondolta magában a fiú –, az írisz a pupilla körül…

Igen, öt kölyök pontosan olyan sárgás­ vörös, mint az írisz. A hatodiknak kék a bundája, kék, mint a megfagyott víz a tiszta ég alatt. Kék Farkas!

És a hetedik (egy kis sárga szőrgomolyag) olyan, mint a tisztán fénylő arany. Gyűrt, ráncos kis pofájával, csillogó szemeivel tekintget a világba. A testvérei Aranyszemcsének nevezik.

Körülöttük a mindent elborító fehér hó, a horizontot lezáró dombokig. Csendes, alaszkai hó, a nagy kanadai északon.

Fekete Láng hangja szinte csengőként csilingelt, amikor ismét megszólalt a fehér némaságban:

– Gyermekeim, ma az Emberről fogok mesélni nektek!

2

– Az Ember?

– Már megint?

– Jaj! Ne!

– Mama! Nem hagynád már abba ezeket az Emberről szóló történeteket!?

– Már torkig vagyunk vele!

– Elég legyen, gyerekek! – mordult rájuk Fekete Láng.

– Beszélj inkább a rénszarvasokról vagy a nyulakról, a kacsavadászatról…

– Igen, Mama, mesélj nekünk vadász­ históriákat.

– Mi farkasok vagyunk, akik vadásznak, igen vagy nem?

A zajongásukkal felébresztették Arany­ szemcsét, aki aludt:

– Nem, én egy olyan, Emberről szóló történetet akarok, egy igazit, egy olyan félel­metes történetet. Mama, könyör­gök… egy Emberről szóló történetet… Én imádlak!

Csak Kék Farkas maradt csendben, mert ő nem fecsegő természetű, inkább csendes, mintha valami homályos szomorúság ülne a lelkén. A testvérei ezért egy kicsit unalmasnak is találták. Mégis, amikor meg­ szólalt, – bár ez ritkán fordult elő – mindenki rá figyelt. Annyi bölcsesség volt benne, mint egy forradásokkal, sebhelyek­ kel teli öreg farkasban.

Az öt kis farkaskölyök nagy hancúrozásba kezdett, egymás torkát harapdálták, föl­ másztak a másik hátára, hemperegtek, volt, amelyik a saját farkát kergette… teljes zűr­ zavar uralkodott. Aranyszemcse meg éles kis hangján buzdította őket, ugrált, forgolódott, akár egy eszeveszett béka. Csak úgy szállt, röpködött körülöttük a hó, ezüstszik­rákat hányva.

Fekete Láng hagyta:

– Hadd játszanak… Ráérnek még meg­tudni, milyen az igazi farkasélet… – mondta magában, majd Kék Farkasra nézett.

Ez volt az egyedüli a kölykei között, amelyik nem játszik soha. “Egészen olyan, mint az apja…” – gondolta magában.

Büszkeség van ebben a mondatban, de szomorúság is, mert Nagy Farkas, az ő pár­ ja és gyerekei apja, sajnos meghalt.

“Túl komoly…” – gondolta Fekete Láng.

“Nagyon nyugtalan…”

“Nagyon farkas…”

– Figyeleeem! – szólt rájuk Fekete Láng.

Kék Farkas felült, mozdulatlan lett, mint egy szikla, mellső lábait előre nyújtotta és hegyezte a fülét.

– Figyeljetek! – csattant fel ismét Fekete Láng hangja.

A kölykök abbahagyták a játékot, a hó visszahullt a földre és a bundájukra. Csönd lett, a kölykök füleltek: semmi nesz, csak a szél süvít panaszosan.

Egyszer csak hosszú, elnyújtott, nagyon jellegzetes üvöltés hallatszik a távolból. Mond is valamit…

– Ez Szürke Koma… – mormogja az egyik a kölykök közül.

– Mit mond?

Fekete Láng gyors pillantást vet Kék Farkas felé. Jól tudják, hogy mit jelzett Szürke Koma föntről, a magas dombtető­ről, onnan, ahol az őrhelye van.

– Ember!!!

Egy vadászcsapat…

Őket keresik.

Ugyanazok, akik a múltkor.

– Vége a játéknak gyerekek, készülje­tek. Indulunk!

3

Tehát ez volt a gyermekkorod, Kék Far­ kas: állandó menekülés a vadászok elől…

Igen, ez volt.

Elrejtőztünk egy békés, nyugodtnak tűnő völgy oldalában, amelyről Szürke Koma azt gondolta, hogy áthághatatlan. Ott maradtunk egy vagy két hétig, aztán újra menekülni kellett. Mindig ugyanaz a vadászcsapat üldözte a családot. Elfogták Nagy Farkast, az apát. Nem volt könnyű! Ádáz küzdelem folyt, de végül ők győztek. Menekülnünk kellett. Egymás után mentünk, sorban, elöl Fekete Láng, közvetlenül őt követte Kék Farkas, majd Aranyszemcse és a többiek. A sor legvégén Szürke Koma, aki a farkával eltörölte a nyomokat.

Soha nem hagytunk nyomokat magunk után. Egyre északabbra mentünk, mind hidegebb és hidegebb tájak felé, itt már
a hó is megfagyott, a sziklák élesebbek
lettek. És mégis, a vadászok csak jöttek utánunk.

Mindig! Semmi nem állította meg őket.

Az emberek…

Az Ember…

Esténként rókalyukakban aludtunk.
(A rókák szívesen kölcsönadják üregeiket
a farkasoknak, egy kis élelemért cserébe.
A rókák nagyon lusták, nem szeretnek harcolni a zsákmányért.) Szürke Koma meg fölment egy nagy sziklára, leült, és szemmel tartotta a völgyet. Ő mindig kint őrködött. Kék Farkas az odú bejáratánál feküdt, míg Fekete Láng hátul a kicsiket altatgatta, mesélt nekik. Az Emberről szóló történetek voltak ezek, persze, mivelhogy már leszállt az éj, a játékhoz már túl fáradtak voltak, de azért imádják hallgatni az izgalmas kalandokat, pláne így, hogy Fe­kete Láng védi és melegíti őket. Arany­ szemcse és a többi kis farkaskölyök ámulattal hallgatták a mesét.

“Volt egyszer egy…”

Mindig ugyanaz a történet: az ügyetlen farkaskölyök és az ő idős nagymamája:

“Élt egyszer egy szegény kis farkas, aki olyan ügyetlen volt, hogy bármennyire igyekezett is, mindig zsákmány nélkül tért haza a vadászatról. A legöregebb rénszar­vasok is gyorsabban futottak nála, a mezei egerek az orra előtt ugrándoztak, a vadkacsák pedig… egyenesen kinevették. Soha semmit nem tudott elkapni, még a saját farkát sem! Nagyon ügyetlen volt…”

– Jó, de azért csak kellett ennie valamit, nem? – szólt közbe az egyik kis farkas.

“Szerencsére volt egy öreg nagymamája, de ő meg olyan öreg volt, hogy nem tudott többé vadászni, csak szomorú szemmel nézte, hogy hogyan futnak a fia­talok. Már képtelen volt csöndesen, lopa­kodva meg­ közelíteni a kiszemelt vadat. Min­denki na­gyon sajnálta, amikor ott­ hagy­ták az odú­ban, és vadászni indultak. Ilyenkor fogta magát, és lassan kitakarította a vackot, majd a bundáját ápolgatta. Csodálatosan szép, ezüstszínű szőre volt. Már csak ez maradt a fiatalságából. Pedig régen nem volt nálánál szebb farkas, sehol a világon. Miután befejezte a mosakodást, – nála ez jó két óra hosszat is eltartott – odafeküdt a bejárat elé. Fejét a két mancsára hajtotta, és várta Ügyetlenke hazatérését. Így hívták ugyanis Nagyanyó unokáját.

– Az első elejtett rénszarvas! Hopp!
A combja Nagyanyóé! – mondta Ügyet­lenke.

– Nem lesz az túl nehéz neked, Ügyet­lenke?

– Egyáltalán nem!

– Jó, de ne csatangolj el messzire.

– És ne kuszáld össze a nyomokat.

– Vigyázz az Emberrel!

Satöbbi.

Ügyetlenke azonban nem sokat törődött ezekkel az intelmekkel, kicsit szeleburdi volt. Egészen addig a napig, amikor…”

– És akkor mi történt? – kérdezték a vörös kis szőrgombócok, tágra nyílt szemmel az éjszakában.

– Mi? Mi? – kiabált közbe Aranyszemcse.

– Addig a napig, amikor az Ember rá­ talált Ügyetlenkéék odújának a bejára­ tá­ra… – válaszolt Fekete Láng, és közben félelmetesen morgott.

– És akkor?

– És akkor? He? Akkor? Akkor?

– Az Ember megölte Nagyanyót és el­ lopta a bundáját, hogy kabátot csináljon belőle, ellopta a füleit, hogy sapkát készítsen belőle, és ellopta az orrát, hogy álarcot ragasszon magának.

– És… akkor?

– Akkor? Akkor most itt az alvás ideje! Gyerekek, majd holnap folytatom.

A kölykök persze tiltakoztak még egy darabig, de Fekete Láng lecsitította őket. Kis idő múlva már az alvó kis farkasok szabályos szuszogása töltötte meg a föld alatti üreg belsejét.

Már csak Kék Farkas várt választ a kérdésére. Mindig ugyanarra:

– Fekete Láng, a te történeteid igazak?

Fekete Láng elgondolkozott egy pillanatra, aztán a már oly sokszor elhangzott, különös választ adta megint:

– Mindenesetre igazabbak, mint az el­lenkezője…

4

Az évszakok jöttek, mentek, a kölykök növekedtek, lassan szép nagy, fiatal farkasok lettek, igazi vadászokká váltak. De még csak nem is látták az Embert. Legalábbis közelről nem. Csak hallották. Például azon a napon, amikor Nagy Farkas verekedett velük. Először Nagy Farkas üvöltését lehetett hallani, majd az Ember kiáltott, aztán pánik, zűrzavar hangjai, vezényszavak, végül egy hatalmas dörrenés, aztán semmi, néma csend. Nagy Farkas nem jött vissza…

Menekülni kezdtünk.

Olyan messzire, amilyen messzire tud­tunk. Éppen csak elhagytuk a völgyet, az Ember már letelepedett, és füst szállt föl a bokrok közül.

– Beszennyezik a havat! – zsörtölődött Fekete Láng. A domb legmagasabb pontjáról néztük őket, ahogy két lábon járkáltak a völgy aljában.

– De mondd csak, közelről mihez ha­sonlítanak leginkább? Szürke Koma, te láttad már őket közelről?

– Igen, láttam.

Szürke Koma meglehetősen szűkszavú volt.

– És milyenek, mihez hasonlítanak?

– Az emberek? Két láb és egy puska…

Ennél többet azonban nem lehetett ki­ húzni belőle.

Ami pedig Fekete Lángot illeti, – pláne most, hogy felnőttünk – az ő történetei sem voltak hihetőbbek. Általában ilyeneket mondott:

“Az Ember mindent megeszik: a fűtől a rénszarvasig, ha meg nincs fogára való, képes még a farkast is megenni…”

Vagy:

“Az Embernek két bőre van: az egyik tel­jesen csupasz, nincs rajta szőr, a másik meg a mi bőrünk.”

Vagy még ez:

“Az Ember? Az Ember egy gyűjtö­gető…”

(Ezt a mondatot egyikünk sem értette.)

Majd egy nap, amikor kis pihenőre megálltak, mert már mindannyian kifulladva lihegtek, valamelyikük megkérdezte:

– Miért van az, hogy mindig ugyanaz a banda üldöz minket?

Szürke Koma sebes lábait nyalogatva halkan morogta:

– Hallottak egy aranyszőrű, kis farkaskölyökről, akinek…

Itt azonban gyorsan elharapta a mondat végét, mert Fekete Láng tekintete élesen villámlott feléje.

Túl későn… Mindannyian Aranyszem­csére néztek, Aranyszemcse meg vissza rá­juk, és hegyezte a fülét:

– Hogyan? Engem keresnek?

Ebben a pillanatban előbukkant a nap a felhők közül. Egy sugár Aranyszemcse bundájára esett, és úgy ragyogott, hogy a körülötte lévőknek káprázott a szeme. Valóban csodálatos látvány volt! Egy igazi, aranyszínű farkaskölyök, fekete gomb az orra… Olyan fekete ebben a csupa arany ragyogásban, hogy ettől egy kicsit kan­csalít is.

– Bájos… – mondta magában Fekete Láng – az én lányom, elragadóan szép! – És még hozzátette: – Szabályos szépség! – Aztán, elnyomva egy sóhajtást legbelül, mélyen a lelkében, ezt dörmögte: – Őszintén, Nagy Farkas, miért nekem adtad a leg­szebb kölyköt, amelyik valaha is létezett? Nincs elég bajunk így is?

5

– Hogyan? Én vagyok az, akit keresnek? – mondta elgondolkodva, magában Aranyszemcse.

A mondat nem kerülte el Kék Farkas fülét. “Én vagyok az, akit keresnek?” Kis értetlen… És ez nyugtalanította.

Kék Farkas nem tudta, mit is gondoljon a húgáról. – Nagyon szép farkaskölyök, az biztos. A legszebb! És született vadász… verhetetlen. A leggyorsabb a testvérei kö­zül, akik maguk is nagyon ügyesek. Mégis. Élesebb a szeme, mint Fekete Lángé, jobb a füle, mint Szürke Komáé. És finomabb, elegánsabb a pofája, mint az enyém… – ismerte el Kék Farkas.

Egyszer, amikor együtt mentek vadász­ ni, Aranyszemcse hirtelen megállt, beleszimatolt a szélbe, majd így szólt:

– Ott… mezei egerek vannak!

– Hol ott?

– Ott lenn!

És megmutatta a helyet, úgy háromszáz méterre előttük. Odarohantunk, és egy egész család vörös hátú mezei egeret találtunk, kövérek voltak, akár a foglyok. Ott éltek a föld alatti járataikban, már rég­óta. A farkaskölykök soha nem fedezték
fel az üregeiket.

– Honnan tudtad?

Ő csak ennyit mondott:

– Az orrom…

Egy másik eset, nyáron, vadkacsavadászat… a kölykök csendesen úsznak a kiszemelt zsákmány felé. Csak a pofájuk emelkedik ki a vízből, mely olyan sima, hogy még csak nem is fodrozódik. Mégis, tíz esetből kilencszer az orruk előtt röppennek föl a kacsák. Aranyszemcse ellenben a parton maradt, lelapulva a sárga fűben, akár egy macska, és várt. A kacsák nehézkesen szállnak közvetlenül a víz fö­lött. Amikor az egyik – lehetőleg mindig pont a legkövérebb – el akart röpülni fö­lötte, akkor hopp!… egy ugrás!… és klakk!

– Miért sikerül ez neked?

– A szemem…

És a rénszarvasok vándorlása… amikor hosszan, elnyújtott csapatokban vonulnak a széles síkságon, mi felmásztunk a legmagasabb dombra, Aranyszemcse csak en­nyit mondott:

– Jobbról a hatodik, a vastag szikla irá­nyában: az ott beteg. (A farkasok csak a beteg rénszarvasokat támadják meg, ez egy szabály.)

– Beteg? Miért vagy te ebben olyan biztos?

– Látom.

És még hozzátette:

– Hallod? Nehezen lélegzik.

Elkapta még a sarki nyulat is, egy pillanat alatt… Ez még egyetlen farkasnak sem sikerült, soha.

– A lábaim… – mondta egyszerűen.

De a hőstettek mellett olykor hihetet­lenül könnyű dolgokat elhibázott. Például: futott egy, már teljesen kifulladt rénszarvas után, és akkor hirtelen elvonta a figyelmét egy felröppenő fogoly. Felkapta a fejét, mire összeakadtak a lábai, ő meg pofával belefúródott a hóba. Úgy találtunk rá, hogy hempergett a földön, és bőgve ne­ vetett, mint egy kis csitri kölyökfarkas.

– Te nagyon hangosan nevetsz – mond­ta Kék Farkas – ez nem tisztességes.

– És te, te pedig túl komoly vagy! Nem furcsa? – vágott vissza.

Ez a fajta válasz nem igazán mulattatta Kék Farkast.

– Min nevetsz ennyire, Aranyszemcse?

A kis nőstényfarkas abbahagyta a nevetést, ránézett Kék Farkasra, egyenesen a szemébe, és ezt válaszolta:

– Unatkozom.

Majd elmagyarázta:

– Nem történik soha semmi ezen az elhagyott vidéken, nem változik itt semmi.

És megismételte:

– Unatkozom!

6

És bizony nagyon unatkozott. Arany­ szemcse új dolgokat akart látni, szerette volna megnézni az Embert. Közelről. Így telt el egy éjszaka. Még mindig üldözték őket, még mindig ugyanaz a vadászcsa­pat. Letáboroztak a völgyben, jó három­ órá­nyi járásra a farkasok odújától. Arany­ szem­cse érezte a tábortűz füstjének szagát, még az égő száraz fa ropogását is hallotta.

“Odamegyek!” – mondta magában.

“Még virradat előtt visszajövök.”

“Megnézem már, milyenek is azok…”

“Majd lesz mit mesélni, nem fogtok unatkozni!”

“No, és egyébként is, én vagyok az, akit keresnek…”

Elindult.

Amikor éjszaka Kék Farkas felébredt, – pontosabban, rosszat sejtve fölriadt – Aranyszemcse már egy órája úton volt. Azonnal tudta, hogy mi történt: kijátszva Szürke Koma éberségét (hogy tudta ezt megcsinálni…?), elment az Emberhez.

– Utol kell érnem! – mondta Kék Farkas.

De nem sikerült.

A vadászok táborához érve látta, amint az emberek két lábon táncolnak a tűz fé­nyében, egy felakasztott háló körül. A hálót még egy vastag kötéllel át is hurkolták. Aranyszemcse vergődött a hálóban, az üres levegőt harapdálta. Bundája most is aranyként ragyogott az éjszakában. A ku­tyák őrülten ugattak, állkapcsuk félelmetesen csattogott, miközben az emberek farkasbőrbe öltözve üvöltöztek és ugráltak.

– Fekete Lángnak igaza volt… – mondta magában Kék Farkas. Majd egy perc múlva arra gondolt: – Ha átharapom a kötelet, a háló lezuhan a kutyák közé, és szétnyílik. Aranyszemcse sokkal gyorsabb, mint azok, megszabadulhat… Csak át kell ugrani a tűz fölött… Nem furcsa ez egy farkastól…? De most nincs idő a félelemre, cselekedni kell, gyorsan. Csak ez a lehetőség van!

És már ugrott is, a lángok fölött, az emberek fölött (akiknek a tűztől és a melegtől egészen vörös volt az arcuk), és már ott volt a hálón.

Éles fogainak egyetlen harapásával el­ vágta a kötelet, majd ráordított a húgára:

– A háló, Aranyszemcse!

Az emberek és a kutyák egy pillanatra döbbenten álltak.

Aranyszemcse tétovázott:

– Bocsáss meg, Kék Farkas, bo…

– Takarodj Aranyszemcse, takarodj…

– Nem! Én nem akarlak itt hagyni téged!

De a kutyák nagy fölényben voltak…

– Takarodj, menj vissza a családhoz!

Tehát Kék Farkas egy hatalmas ugrással megmentette Aranyszemcse életét. Majd egy éles dörrenés hallatszott, a hó kis gejzírként tört fel körülötte…

Ám elhibázták.

Kék Farkasnak alig maradt ideje örülni, egy ember toppant eléje, akkora, mint egy medve, s égő fahasábot lóbált a kezében, és ütött… A következő pillanatban, Kék Farkas úgy érezte, mintha szétrobbant vol­na a feje: hirtelen sötét éjszaka lett, telve csillagokkal, amelyek között ő pörögve zuhant, zuhant vég nélkül…

7

Amikor Kék Farkas felébredt, csak az egyik szemét tudta kinyitni. Nem ölték meg. A bundája megpörkölődött, tönkrement, így nem lehetett eladni, hát beadták egy állatkertbe. Végül is… ezek azért vannak. Az elmúlt tíz évben ötször vagy hatszor is új helyre került: lakott pléhtetős, ki­ betonozott udvarban és döngölt földön, a szabad ég alatt, vastag rácsozatú szűk ket­recekben, tágas, elkerített kifutóban. A húst mindig messziről dobták be neki, és hétvégenként jöttek a vasárnapi festők. Az emberek vele ijesztgették a gyerekeket. Évszakok jöttek és mentek.

Egyedül élt, magányosan, ismeretlen állatok között, amelyek szintén ketrecbe voltak zárva.

– Az Ember egy gyűjtögető…

Most értette meg Fekete Láng szavait.

Teljesen egyedül volt addig a napig, mikor is egy nőstényfarkast tettek be hozzá, az ő ketrecébe.

Eleinte nem igazán örült, oly régóta raboskodott, hogy szinte megszokta a magányt. Jobban szeretett már csak emlékez­ ni a társaságra. A nőstényfarkas azonban kérdezgetni kezdte:

– Hogy hívnak?

A jövevénynek szürke bundája volt, és majdnem fehér pofája.

– Honnan jöttél?

A lába vége is fehér.

– Régóta fogságban vagy?

De Kék Farkas nem válaszolt a kérdé­sekre.

– Rendben, – mondta a nőstény – hallgass csak, ha akarsz, de figyelmeztetlek: mostantól én is csak akkor fogok beszélni, ha te kérdezel engem, s csak arra fogok válaszolni.

“Ezzel a trükkel vett le mindig a lábamról Aranyszemcse is” – mondta magában Kék Farkas, tehát kérdezett:

– És te? Te honnan jöttél?

– A nagy, messzi északról.

– A nagy… a nagy észak…

– Barren-földről jöttem, az Északi-sarkról.

Kék Farkasnak elállt a lélegzete. – Bar­ ren-föld…!?

Így nevezik az emberek azt a helyet, ahol őt elfogták.

Tisztán hallotta, hogy a szíve erősebben kezd kalapálni.

– Barren-föld? Mondd csak, te isme­ red…

– Én mindenkit ismerek ott!

– Egy kis nőstényfarkas, aranyszínű a bundája… Ismered őt?

– Aranyszemcse? Fekete Láng és Nagy Farkas lánya? Hát persze, hogy ismerem! De először is: ő nem egy kis nőstényfarkas, hanem hatalmas nagy. Nagyobb a legnagyobb farkasoknál is. Másodszor: nem arany­ színű a bundája…

– Nem aranyszínű… Miket beszélsz?

– Én nem hazudok soha! Aranyszínű volt, ez igaz, de már nem az, sárga, mint a kiszáradt fű.

– Kifakult?

– Teljesen. Egyik éjszaka, a bátyjával el­ mentek valahová, senki nem tudja hová, és reggel egyedül jött vissza. Azóta a szőre már nem csillog a napon, fakó lett, sárga. Azt beszélik: gyászol.

– Azt beszélik?

– És még sok minden mást is… És mind­ ez igaz, én ismerem őt jól. Azt beszélik, hogy még soha nem volt nála jobb vadász a farkasok között. És azt is mondják, hogy sem őt, sem az övéi közül senkit nem ejtett el az Ember, soha. Ez is igaz!

– Ezt te honnan tudod? – kérdezte Kék Farkas, miközben a büszkeség feszítette a mellét.

Perdrix (így hívták a nőstény farkast) ek­kor mesélni kezdett:

– Nyár volt. Három farkascsalád gyűlt össze a kis tó partján, ahol nagyon sok a vadkacsa. (Ott volt Aranyszemcse és Perd­ rix családja is) Csend honolt a vidéken, a farkasok a fűben lapultak, mindenki a kedvező alkalomra várt. Ekkor hirtelen klopp-klopp-klopp, csattogás hallatszott fölöttük a levegőben. Azonnal felismerték. Heli­kop­ter! (Igen, az Ember már helikopterrel vadászik rájuk.) És, bang!, bang!, eldördültek az első puskalövések. Teljes zűrzavar keletkezett. A farkasok menekültek, mindenfelé, mintha a propellerek szórták volna szét őket a szélben. A lövedékek szerencsére célt tévesztettek. Amatőrök voltak a lövöldözők, akik csak azért jöttek, hogy szóra­kozásból vadászgassanak. Aztán a helikopter egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett. A fű egészen meghajlott és betakarta Aranyszemcsét, aki ott feküdt, de le­ hetetlen volt észrevenni, a bundája színe annyira egybeolvadt a fű sárga színével. Hirtelen egy ugrás, hopp! A pilóta lába: klakk! a helikopter megbillent, majd csinált egy furcsa piruettet, és puff… egyenesen a tó közepébe! Ekkor odaugrottam Arany­ szemcséhez:

– Hogy csináltad ezt? Hogyan? – kér­deztem tőle ámulva. És tudod mit válaszolt nekem?

– A szemem! – mondta Kék Farkas.

– Honnan tudod?

– Majd elmagyarázom. Folytasd!

– Igen, tehát a helikopter a tó közepén, az emberek meg a kacsák között a vízben dühöngtek, a kacsák meg szanaszét röpködtek… A farkasok meg ültek a parton és nevettek, nevettek… Nagyon mókás volt, el sem tudod képzelni, mennyire! Csak Aranyszemcse nem nevetett.

– Ő nem nevetett?

– Nem. Ő soha nem nevet.

8

És íme, a beszélgetés után, Kék Farkas barátjává fogadta Perdrixet. A kis nőstény farkas vidám volt, s ezután egymásnak mesélgették az emlékeiket. Az évek jöttek és mentek. A múlt héten Perdrix meghalt. Így mi most elérkeztünk a jelenbe. Ebben a pillanatban éppen oda, ahol Kék Farkas az üres kifutóban ül. Ül, szemben a kisfiúval.

Szemtől szembe. Csönd van, csak a város szokásos zaja morajlik. Vajon mennyi idő telt el azóta, hogy így nézik egymást? A fiú többször is látta a lenyugvó napot a farkas szemében. De nem a hideg, alaszkai napot, amelynek oly sápadt a fénye, hogy soha nem tudni: éppen kel-e vagy már nyugszik… nem, ez a nap itt az állatkerté, ez mindig akkor tűnik el, amikor a látogatók hazamennek. Az éjszaka is akkor száll le a farkas szemében: először össze­ keverednek a színek, majd elhomályosulnak a képek. Aztán lecsukódik a szemhéja, azon az egy szemén is. De ott marad, ül egyenesen, szemben a fiúval.

Elaludt.

Ekkor a fiú eljött az állatkertből, csendesen, lábujjhegyen, mint amikor kijövünk a szobából.

De minden reggel, amikor Fekete Láng, Szürke Koma, a kis vörös kölykök, Arany­ szemcse és Perdrix ébredeztek a farkas szemében, a fiú már ott állt a kerítésnél, és mozdulatlanul figyelt.

– Te, hamarosan mindent tudni fogsz rólam – mondta neki a farkas.

S mostanra összeszedte a legapróbb emlékeit is: az állatkertekről, találkozásairól más állatokkal – amelyek ugyanúgy rabok, akárcsak ő, ugyanolyan szomorúak. De az emberi arcokat is, amelyeket látszólag észre sem vett (ezekről sem mondhatni, hogy túl vidámak lettek volna). A tovatűnő évszakok futó felhőit, a kidőlt fák lehullott leveleit, Perdrix utolsó tekintetét – ez a nap volt az, amikor elhatározta: többé nem nyúl az ételhez, nem fog enni…

Éppen ekkor, ebben a pillanatban, ami­ kor a legutolsó emlékképet is megjelení­tette magában… Ekkor vette észre a fiút, aki ott állt a kerítésnél. Tél végén, egy reggel.

– Igen, az én utolsó emlékképem te vagy.

És tényleg. A fiú tisztán látta megjelenni a saját képét a farkas szemében.

– Bár, először nagyon bosszantottál…

A fiú látta magát a nagy, kerekre nyílt szemben, amint ott áll, mozdulatlanul.

– Azt mondtam: mit akar ez tőlem? Még soha nem látott farkast, vagy mi?

A fiú lehelete fehér ködpáraként go­molygott a farkas szemében.

– És még azt is mondtam: majd meg­ unja, ő fog itt hagyni engem, én vagyok a türelmesebb, én farkas vagyok…

De semmi jel nem utalt arra, hogy a fiú megunta volna az ácsorgást, és el akarna menni.

– Dühös voltam, tudod?

És valóban, a farkas pupillája össze­ szű­kült és megnyúlt, mint egy láng, a fiú képe körül.

– És akkor te behunytad az egyik szemed. Ez igazán nagyon kedves…

Most minden nyugodt. Csendesen, nagy pelyhekben hullik a hó, a farkas bundájára és a fiú vállára.

– Jó, de te? Te? Ki vagy te? He? Ki vagy? És először is, hogy hívnak?

III. Az Ember szeme

1

Nem először fordult elő, hogy a kisfiútól megkérdezték a nevét. Más gyerekek ezzel kezdték:

– Te új vagy itt a környéken, ugye?

– Honnan jöttél?

– Mivel foglakozik az apád?

– Hány éves vagy?

– Hányadikba jársz?

– Tudsz Belvedert játszani?

És még sok, ehhez hasonló gyerek­ kérdés hangzott el, de a leggyakrabban éppen az, amit a farkas is feltett neki – ott belül, a fejében:

– Hogy hívnak?

De soha senki nem értette a fiú vá­laszát.

– Engem úgy hívnak: Afrika.

– Afrika? Ez nem valakinek, hanem egy földrésznek a neve! – mondták neki, és ki­ nevették.

– Pedig engem úgy hívnak: Afrika.

– Komolyan?

– Te tréfálsz!

– Gúnyolódsz velünk… vagy mi?

A fiú, csodálkozó arcot vágott, majd hal­ kan megkérdezte:

– Úgy nézek ki, mint aki gúnyolódik?

Ezt nem lehetett mondani róla.

– Ne haragudj, csak vicceltünk…

– Nem akartunk megbántani.

– Mi nem…

Afrika ekkor felemelte a kezét, mosolygott, mutatta, hogy nincs megsértődve:

– Nos, engem tényleg így hívnak, ez az én keresztnevem, a családi nevem pedig N’Bia. Engem úgy hívnak: Afrika N’Bia.

A fiú azonban tudta jól, hogy a neve semmit nem mond a története nélkül. Olyan, mint egy farkas az állatkertben: csak egy a többi állat között, ha nem tudják, hogy honnan jött és hogyan él.

– Rendben, Kék Farkas, elmesélem neked az én történetemet.

Ekkor elhalványult a fiú egyik szeme – azt mondják, mint egy kihunyó fény, vagy mint amikor a világosság lassan eltűnik az alagútban. Kék Farkasnak ez olyan volt, mint amikor a rókák odújában haladt előre, mind beljebb és beljebb. Minél tovább megyünk a járatban, annál kevesebbet látunk. Kék Farkas már a lábai végét sem látta. Mennyi idő telt el közben a fiú sze­mében? Nehéz lenne megmondani. Per­cek, amelyek éveknek tűntek… Addig a pillanatig, mígnem egy vékony hang meg­ szólalt a homályból, és ezt mondta:

– Íme, Kék Farkas, ez itt, ez az a hely… Innen van az első emlékem.

2

Szörnyű éjszaka volt. Afrikai éjszaka, amikor még a holdat sem lehet látni az égen. Mintha a nap soha nem ragyogott volna a föld felett. Hirtelen lárma, kiabálás, dobogás hallatszott, fények villóztak mindenfelől, aztán egy robbanás – akárcsak azon az éjszakán, amikor Kék Farkast elfogták. Majd lángok csaptak az ég felé, vörös fények és fekete árnyak vetültek a házfalakra. Mintha kitört volna a háború, vagy valami ilyesmi. Gyújtogatás, rombolás, összedőlt házak.

– Toa! Toa! – hallatszott a közelből.

Egy asszony fut és kiabál, valamit visz a karján, a férfi felé nyújtja, aki egy hatalmas tevét vezet kantárszáron az üszkös falak mellett.

– Toa! Te kereskedő vagy, könyörgöm, hallgass meg!

– Asszony, te azt hiszed, hogy ez a fecsegés ideje!

– Nem, nem! Komolyan beszélek! Toa, fogd ezt a gyereket, és vidd el innen mes­szire. Már nincs többé anyja szegénynek.

Előrenyújtott karjában ott volt egy gyermek.

– Mit akarsz, mihez kezdjek én egy ilyen csöppséggel? Azonnal megissza az összes vizem.

Ebben a pillanatban lángok csaptak ki
a szomszédos ház ablakából. Toa érezte, hogy megpörkölődik a bajsza a hőségtől és a lángoktól.

– Ah! Afrika! Átkozott Afrika!

– Könyörgöm, Toa, mentsd meg a gyermeket. Ha majd nagyobb lesz, elmeséli a történetünket, és azt, amiről álmodoztunk!

– Semmi szükségem az álmokra, éppen elég bajom van ezzel az ostoba tevével, ez reggeltől estig álmodozik.

A hatalmas állat nyugodtan sétált, még ebben a pokolban is, majd, mintha csak egy oázishoz ért volna, hirtelen megállt.

– Toa! – kiáltott az asszony. – Megf­izetem neked!

– Menj előlem, csak feltartasz!

– Sok pénz, Toa, sok pénz…

– Átkozott teve, minden alkalommal, amikor elmondom, hogy milyen ostoba, megáll. Mennyi pénz?

– Az összes pénzem, mindet…

– Mindet?

– Az egészet!

3

A nap egy egészen más vidék fölött kelt fel, Kék Farkas nem hitt a szemének.

– Mindenütt hó!

Nincs egy fa, egy szikla, még egy fűszál sem. Semmi, csak hó. Semmi, csak a kék ég. Óriási dombok, hóból, ameddig a szem ellát. De milyen különös: sárga… és recseg-ropog, minden lépésnél, mégis ugyanúgy csúszik, mint az alaszkai. És ott, egészen az ég közepén, ott van a nap, és fehér…

Toa, a kereskedő becsukott szemmel áll és izzad, törölgeti a homlokát.

– Átkozott sivatag! Átkozott homok! Soha nem lesz ennek vége?

Majd botladozva elindul, fogja a teve kantárját és szitkozódik a fogai között:

– Ah! Afrika! Átkozott Afrika!

A teve nem is hallja, csak megy álmodozva. Valójában nem is teve, hanem dro­medár, csak egy púpja van. Szinte elképzelhetetlen, hogy mi mindent aggatott Toa a hátára! Nyeles edényeket, mosógépet, kávédarálót, cipőket, petróleumlámpát, fonott széket, és még ki tudja, micsodát. Valóságos mozgó vaskereskedés himbálózott, csörömpölt rajta. És ott fönt, ennek az egésznek a tetején, egy beduin posz­tóköpenybe, fekete kabátba burkolva, egy fiúcska ült, s nézett a távolba.

– Oh! Hát ott vagy, – gondolta magában a farkas – már féltem, hogy az az aljas gazfickó elhagyott valahol az úton!

Kék Farkasnak nem volt alaptalan a félelme…

Több év telt el a rettenetes éjszaka óta, és Toa, a kereskedő tényleg megpróbált néhányszor megszabadulni a fiúcskától. Mindig ugyanazzal a módszerrel. Bizonyos reggeleken, amikor különösen rossz kedve volt, mert nem ment az üzlet, elfogyott a víz vagy hideg volt az éjszaka, – mindig van egy jó kifogás…– szóval, ilyenkor fölkelt, összetekerte a barna gyapjútakaróját, és belesuttogott a még szundikáló teve fü­ lébe:

– Gyerünk! Te, teve, állj már föl! Megyünk!

A fiú meghallotta, de úgy tett, mintha aludna, tudta jól, hogy mi fog következni.

– Na! Jössz már! – mondta Toa a tevének, miközben megtámasztotta a lábát, s a gyeplőbe kapaszkodva húzni kezdte az állat nyakát.

A teve azonban csak közömbösen
néz­ te, miközben egy száraz bogáncsot rágcsált.

– Föltápászkodnál már végre? – türelmetlenkedett Toa.

Nem. A teve térdelt tovább, s ez így ment, amíg a kereskedő meglóbált egy vastag, göcsörtös botot.

– Ezt akarod…?!

Azonban a teve megelégelte a fenyegetőzést, és morogva felhúzta az ajkát, kimutatta széles, sárga fogait, mire a bot kihullott Toa kezéből.

– Nem megyek a fiú nélkül! – mondta a teve csendesen, nyugodt hangon.

A kereskedő meg kénytelen volt fel­ ébreszteni a fiút, egy bosszús legyintéssel:

– Gyerünk, ébredj! Eleget loptad az időt. Mássz fel, és meg ne moccanj!

A teve senki mást nem tűrt meg a hátán, csak őt. Toa, a kereskedő, lent baktatott, gyalog a forró homokban.

– Szia, Levéltetű! Jól aludtál? – üdvözölte a teve a fiút.

– És te, Serpenyő? Kellemes volt az éj­ szaka?

(“Serpenyő”, ezt a kedves ragadvány­ nevet a fiú adta a tevének.)

– Igen, jól aludtam és érdekes álmom volt.

– Hát akkor odamegyünk.

– Gyerünk!

Serpenyő szétvetette a lábait és föl­ emel­kedett, fölemelte a fiút a narancsszínű égbe. Közben már a nap is felkelt, de Toa, a kereskedő, még mindig szitkozódott, átkozta Afrikát. Ellenben a teve s az ő barátja tréfálkoztak, bolondoztak. Régen megtanultak belül nevetni. Kívülről nézve mindketten komolyak és simák, akár a ho­mokdűnék.

4

Hát így kezdődött az élete. Toa, a ke­reskedő egész Afrikában nem talált volna még egy olyan fiút, aki képes lett volna gyorsabban le- és fölpakolni a teve hátára, mint ő, sem olyat, aki kedvesebb lett volna a beduinok sátrai előtt, aki jobban értett volna a tevékhez. A bennszülöttek külö­nösen azt szerették, amikor esténként vi­dám történeteket mesélt a tűz mellett. Ilyenkor a Szahara hideg, mint a megfa­gyott víz, és még inkább egyedül érzik ma­gukat az emberek.

– Jól mesél, ugye? – kérdezgették egymást.

– Nincs senki, aki jobb történeteket tudna.

– Igen, nagyon jól mesél.

És ezzel vonzotta a vásárolni szándé­kozókat is a nomádok táboraiból. Toa elé­gedett lehetett.

– Eh! Toa, hogy hívják ezt a fiút? – kér­dezték egyszer a kereskedőt.

– Nincs nekem arra időm, hogy nevet adjak neki, én dolgozom… – dörmögte Toa a bajsza alatt.

A nomádok nem szerették Toát, a ke­reskedőt.

– Toa, ez a fiú nem a rabszolgád! – mondták, s odaültették a gyereket maguk közé, az üst mellé. Forró teát, datolyát és aludttejet adtak neki. Túl soványnak ta­lálták.

– Mesélj! – mondták neki, miután jóllakott.

Ő pedig mesélt, elmesélte azokat a tör­téneteket, amelyek az ő fejében születtek, ott fönt, Serpenyő púpja mellett. De el­ mondta azokat az álmokat is, amiket a teve álmodott minden éjszaka, sőt még nappal is, járás közben. Ezek a históriák Sárga Afrikáról, a Szaharáról, az afrikai ho­mokról, a napról, a magányról, a skorpi­ók­ról és a csendről szóltak. S amikor a kara­vánok ismét elindultak a lángoló, forró ég alatt, azok, akik hallották a fiú meséit, egy másik Afrikát láttak maguk előtt a tevéik hátáról: a homok lágy és langyos, a nap egy forrás, és ők már nincsenek egyedül.
A fiú vékony, kedves hangja mindenhová elkísérte őket a sivatagban.

– Afrika! – jött futva egyik este az öreg tuareg főnök (több mint ötven éves volt), és kijelentette: – Toa, ezt a fiút mi elne­veztük Afrikának, mi ezentúl így fogjuk hívni.

Miközben Afrika mesélt, Toa kissé távo­labb leült a homokba, jól betakarózott a kabátjába és várt. Amikor véget ért a tör­ténet, a kereskedő felállt, kinyújtotta a ke­zét, amelyben egy kis fehér fémtálca volt (ilyenekbe szokták összeszedni a pénzt az adakozóktól, a kis bronz érméket vagy a régi, gyűrött papírbankókat).

– Fizetni kell a gyerek történeteiért is! – mondta, miközben körbejárt a földön ülők között.

– Toa, te saját magadat is eladnád, ha lenne valaki, aki megvenne… – mondták neki a beduinok.

– Én kereskedő vagyok – dörmögte Toa – teszem a dolgom, kereskedem…

Az igaz, hogy Toa mindent megvásárolt, de egy szép reggel valahol máshol el is adta azokat.

Így jutottak el egy déli városba, ahol már nem volt sivatagi homok. Ez egy másik Afrika: Szürke! Forró kavicsok, csenevész bokrok voltak mindenfelé. Délebbre hatalmas, száraz, füves síkság, szavannák.

– Figyelj rám! – adta ki a parancsot Toa. – Őrizd a sátrat!

Ő meg eltűnt a város forgatagában, ahová magával vitte a tevét is. Afrika nem félt az egyedülléttől, tudta, hogy Serpenyő nem hagyja el a várost nélküle.

Vagy mégis? Toa egyedül jött vissza.

– Eladtam a tevét! – vetette oda szinte foghegyről a fiúnak.

– Hogyan? Eladtad Serpenyőt?! Kinek?

– Téged az ne érdekeljen! – mondta a kereskedő, miközben furcsa fény villant a szemében.

– Egyébként téged is eladtalak…

És még hozzátette:

– Pásztor leszel!

5

Toa visszatérte után Afrika még órákon át kereste Serpenyőt. Teljesen hiába.

– De nem mehetett el a városból nélkülem, nem hagyhat egyedül. Megígér­ te… – mondta magában, szinte sírva.

Kérdezgette a járókelőket, de csak ilyen válaszokat kapott:

– Kicsi, itt naponta kétezer tevét ad­nak el!

Érdeklődött a hasonló korú gyerekek­nél is:

– Nem láttatok egy álmodozó dromedárt?

A gyerekek kinevették:

– Mindegyik droma álmodozik!

Még a tevéket is megkérdezte:

– Egy dromedárt keresek, akkora, mint egy homokdűne!

A tevék nagyon magasról néztek le rá:

– Közöttünk nincsenek dromedárok, fiacskám, itt csak szép állatok vannak…

A biztonság kedvéért még a tevehaj­csárokat is faggatta:

– Egy szép, homokszínű dromedárt ke­resek, Toa, a kereskedő adta el nemrégen…

– Mennyiért? – kérdezte a felvásárló, akit semmi más nem érdekelt.

Addig-addig kérdezősködött, míg a Kecs­kekirály nagy mérgesen rá nem szólt:

– Azt mondtam neked, Afrika, hogy ne egy dromedárt keresgélj, hanem őrizd a nyájamat!

Kecskekirály vette meg Toától Afrikát. Nem volt ő gonosz ember, csak éppen a nyáját szerette mindennél jobban a világon. Egyébként szép, göndörszőrű, fehér bárányai voltak, és soha nem evett mást, csak juhsajtot, és nem ivott mást, csak juh­ tejet. Amikor beszélt, remegett a hangja. Hosszú, selymes szakállat viselt az állán, mint egy bakkecske. Sátorban lakott, nem házban, és azokat az időket emlegette a legszívesebben, amikor saját maga őrizte
a nyáját. Most már azonban nem tudta elhagyni azt a hatalmas, fekete gyapjúval letakart ágyat, amin naphosszat feküdt.

– Igen, már nagyon öreg vagyok, – mondogatta – hamarosan nem lesz szükségem pásztorra…

Ha valamelyik juh beteg lett, vagy a leg­kisebb báránynak eltört a lába vagy egy kecske eltűnt, ő máris üzent a pásztornak.

– Mindent megértettél, Afrika?

A fiú intett, hogy igen.

– Akkor ülj le és egyél.

A kecskekirály adott neki egy darab sajtot, egy csésze meleg tejet, és megtanította a juhászmesterségre.

Afrika két teljes évig maradt a Kecske­ király szolgálatában. Ez hosszú idő volt, mondták is neki:

– Az öreg általában két hét után mindegyik pásztort elküldte, mert nem feleltek meg. Te hogyan csinálod, van valami titkod?

De Afrikának nem volt semmi titka, egyszerűen jó pásztor volt, ennyi az egész. Megértett egy nagyon egyszerű dolgot: az állatok nem ellenségek… Ha az oroszlán vagy a gepárd időnként megevett egy kecs­ két, hát éhes volt… Afrika elmagyarázta a Kecskekirálynak:

– Kecskekirály, ha azt akarod, hogy az oroszlánok ne támadják meg a nyájad, magadnak kell enni adni nekik.

– Etessem az oroszlánokat? – mondta elgondolkodva Kecskekirály, miközben a szakállát sodorgatta, majd így szólt:

– Rendben van Afrika, végül is ez nem rossz ötlet.

Ettől kezdve mindenfelé, ahová Afrika legeltetni vitte a nyájat, letett egy darab húst az Oroszlánnak.

– Ez a te részed, Oroszlán, ne bántsd
a juhaimat!

Az öreg, szürke-afrikai oroszlán óvato­san megszaglászta a húsdarabokat, majd így szólt:

– Különös fickó vagy te, Pásztor, igazán különös figura…

Majd leült elfogyasztani az ebédjét.

Afrika egyszer hosszan elbeszélgetett a Gepárddal. Egy este, amikor az nesztele­ nül, a földön kúszva közeledett, Afrika rá­ szólt:

– Ne tegyél úgy, mint a kígyó, Gepárd, én hallak téged!

– Elképesztő… – dugta ki fejét a magas fűből a Gepárd. – És mondd, Pásztor, ho­gyan csinálod? Soha senki nem vett még észre engem.

– És Sárga-Afrikából jöttem. Ott nagy a csend, ettől aztán rendkívül finom a hallásom, még azt is hallom, hogy most éppen két bolha beszélget a válladon.

A Gepárd odakapott, és egyetlen harapással összereccsentette a két bolhát.

– Jó – mondta Afrika – beszélnem kell veled.

Miután ilyen mély benyomást tett rá, a Gepárd leült és hallgatta.

– Te jó vadász vagy, gyorsabb és mes­szebbre tudsz futni az összes többi állatnál. Ezek egy jó pásztor tulajdonságai is.

Csönd.

Hirtelen elefántcsörtetést hallottak, na­gyon messziről, majd puskalövések dörrentek.

– Orvvadászok… – mondta Afrika.

– Igen, visszajöttek, tegnap is láttam őket! – tette hozzá a Gepárd.

Ez egy nagyon szomorú pillanat volt.

– Ha te együtt pásztorkodnál velem… – törte meg a csendet Afrika.

– Miért lenne az jó?

Afrika hosszan nézte a Gepárdot. Két régi könnycsepp nyomát látta a szeme sarkában.

– Mert neked barátra van szükséged… és nekem is.

Íme, így történt az eset a Gepárddal. Ettől kezdve elválaszthatatlanok lettek.

6

A legfiatalabb kecskék nem tudtak lépést tartani a nyájjal, amikor az túlságosan előreszaladt a legelőre vezető úton. Fáradtan ténferegtek, miközben a hiénák – amelyek viszont mindig a közelben leskelődtek – már előre, nevetve nyalogatták a szájukat. A Gepárdnak sok futká­rozásába került, hogy távol tartsa őket. Ezek a kis kecskék törékenyek, de a leg­szebbek és a legritkábbak, ez egy egyedi fajta, amelyet Kecskekirály csak úgy hívott: “Az én Abesszin Galambjaim!” Éjszakákat virrasztott át, azon gondolkodva, hogyan is menthetné meg őket valami módon a vadállatoktól.

– Király, nekem van egy ötletem, hogy hogyan menthetném meg a kecskéidet – kezdte magyarázni Afrika. – A legfiatalabbat hátul kell hagyni…

Kecskekirály elkapott három bolhát a sza­kállában, majd így válaszolt:

– Teljesen egyedül… leghátul… te meg­őrültél! És a hiénák?

– Hát pontosan ez a tervem lényege: elhelyezem a kecskéket egy szúrós, tövises ágakból készített karámba, így a hiénák nem érik el őket.

Kecskekirály behunyta a szemét, gondolkodott, majd ezt mondta:

– Lássuk csak: a kecskék lelegelik a bok­rok fiatal hajtásait és rügyeit, maradnak a tövisek, amelyek olyanok, mint a szögek. A szőrüket ez nem teszi tönkre, viszont a tüskék távol tartják a hiénákat. Ez jó ötlet, kétségtelen.

Miközben a szakállát simogatta, ismét Afrikára nézett és megkérdezte:

– Mondd, Afrika, hogy van az, hogy ez nekem nem jutott az eszembe, amíg te nem jöttél?

Afrika nézte az öregember szemét, amely már fénytelen és homályos volt, majd csendesen ezt válaszolta:

– Csak azért, mert most én vagyok a pásztor, te pedig a király.

A Hiéna feje fölbukkant a tüskés bokrok mögül, nézi, hogy érdemes-e kockáztatni.

– Tehát ott van! Nem, Afrika, ez igazán nem szép tőled. Ez már-már kísértés: egy gida, és még ráadásul Abesszin Galamb… No nem…

Annyira csurgott a nyála, hogy a virágok nem tudnak majd kihajtani a lába nyo­mában.

Afrika a homlokához kapott:

– Ne bánd, hoztam neked egy kis ma­radékot, amit az öreg Oroszlán megha­gyott. Az oroszlánok olyanok, mint a gaz­dagok, mindig hagynak valamit.

A Gepárd, aki a Hiéna szagát sem állhatta, összeráncolta a homlokát:

– Pásztor, nem kellene szóba elegyed­ned “azzal”.

– Én mindenkivel beszélgetek – mondta Afrika.

Közben a nyáj elindult. A Gepárd egy utolsó, mérges pillantást vetett a Hiénára, és ezt mondta:

– Mindenesetre, amíg én élek, senki nem fog megenni egyetlen kecskét sem a tieid közül.

Hát így telt az idő. A nyáj szépen gyarapodott, Kecskekirály nyugodtan aludt. Min­denki elégedett volt, a Hiéna is jóllakott az­zal, amit az oroszlán meghagyott, sőt, idő­vel azt is kikövetelte magának, hogy ne a kerítés mellől kelljen őriznie a kecskéket. A Gepárd, szemét az égre emelve ingatta a fejét:

– Hogyan fogja ez őrizni őket…

– Megfelelően! – tiltakozott a Hiéna. – Ha bármi veszély fenyegetné a kecskéket, én leszek az első, aki értesíteni fog téged!

Szürke-Afrikában mindenki ismerte a kis pásztorfiút, igazán nagyon népszerű volt. Este, amikor tüzet gyújtott, nem telt el sok idő, máris sötét árnyak kúsztak köréje. Ezek azonban nem tolvajok voltak, még csak nem is kiéhezett vadállatok – ez egy társaság volt, akik azért jöttek, hogy hallgassák Afrikának, a Kecskekirály kis pásztorának a történeteit. És ő mesélt nekik, egy másik Afrikáról, ahol minden sárga. Elmesélte a dromedár Serpenyő álmait és misztikus eltűnését. Beszélt nekik Szürke-Afrikáról is, amelyet jobban ismert, mint ők, pedig hát nem is itt született.

– Jól mesél, ugye? – kérdezgették egy­ mást az emberek.

– Nincs senki, aki nála szebben me­sélne.

– Hát igen! Nagyon jól mesél.

És eljött a hajnal, amikor mindenki ha­zafelé indult, de mégis olyan volt, mintha együtt maradtak volna.

Az egyik nap a Szavannák Szürke Goril­lája félbeszakított egy történetet:

– Mondd csak, Pásztor, tudod, hogy létezik egy másik, egy Zöld-Afrika, ahol min­denütt fák vannak, olyan magasak és olyan sűrű a lombjuk, mint a felhők. Ne­kem él ott egy unokatestvérem, erős, zö­mök teste van, és hegyes koponyája.

– Egy Zöld-Afrika? – csodálkozott mindenki.

Ez nehezen volt hihető, azonban a Szavannák Szürke Gorillája erősen bizonygatta…

Különös az élet… Beszélünk egy dolog­ról, amely teljesen ismeretlen, egy másikról, amely elképzelhetetlen, sőt hihetetlen… és amint kimondjuk, máris fölfedezzük ma­gunk körül.

Zöld-Afrika… A fiú hamarosan elindul, hogy megismerje Zöld-Afrikát.

7

Így telt egy éjszaka. Afrika mesélt, az állatok hallgatták. Egyszer csak a Gepárd váratlanul füttyentett:

– Csönd!

A távolból a Hiéna kacagását hallották, de egy furcsa, dühös kacagást…

– Valami történt a kecskékkel (az Abesszin Galambokkal)! – mondta a Ge­ párd, és talpra ugrott. – Odamegyek! Pász­ tor, gyere utánam a nyájjal.

S még mielőtt eltűnt volna a sötétben, ezt mondta:

– Én megmondtam neked, hogy nincs bizalmam “ahhoz”, nem bízom benne…

Kora hajnalban, amikor Afrika odaért a bokrokkal, sövénnyel körülkerített udvar­ hoz, elállt a szívverése: a karám üres volt!
A Hiéna eltűnt, és a Gepárd sem volt se­ hol, csak harc, dulakodás nyomai voltak a földön. És természetesen senki nem tud semmit… Kecskekirály meg akart halni:

– Az én Abesszin Galambom! A leg­szebb, a legkedvesebb, a szemem fénye. Hát ezért látogatták a gepárdok! Engem is meg fognak enni! Átkozott pásztor, elkergetlek! A te ötleted volt a karám. Takarodj! Tűnj el, mielőtt megfojtalak!

Szürke-Afrikában maradni? Lehetetlen. Visszamenni Sárga-Afrikába? Serpenyő nél­kül? Nem! Az túl szomorú. A fiú arra gondolt, amit a Szavannák Szürke Gorillája mondott:

– Zöld-Afrika… Nekem van ott egy uno­katestvérem.

– És hogyan fizeted ki a fuvart? – kérdezte a sofőr.

– Lemosom az autódat – válaszolt Af­rika.

– Arra semmi szükség, itt csak a motor a fontos.

– Elkészítem az ebéded.

– Készen van már! – mondta a sofőr, és megmutatta szatyrát, amiben fekete, lepényszerű kenyér és fehér sajt volt.

– Akkor mesélni fogok neked.

– Jó, én szeretem a történeteket. Leg­alább nem alszom el. Szállj be. De ha untatsz, én kihajítalak az ablakon.

Hát így indultak el, s miközben a sofőr vezetett, – olykor gyorsabban is a kelle­ténél
– Afrika mesélt. Mesélt, de közben egészen más dolgokra gondolt: mi történhetett a kecskegidával, Gepárddal és Hié­nával? “Miért veszítem el mindig a barátaimat, egyi­ket a másik után? Balszerencse üldöz?”

A nap felkelt, majd lenyugodott. Szo­morú utazás volt. Hosszú utazás. Nagyon hosszú, nagyon meleg, nagyon lapos.

Az autó, amolyan kisbuszféle volt, kívül csupa bádog, hátul nagy utastérrel, sok üléssel. Ide szálltak az utazni vágyók, mi­ után kifizették a viteldíjat – nem is keveset.

– Van itt egy fiú, aki mesél! – mondta a sofőr, és nyilván ezt is beleszámolta az árba.

Mégis sokan felszálltak, talán túl sokan is. Afrika meg is jegyezte a sofőrnek:

– Nagy a rakomány, és te túl gyorsan vezetsz.

– Téged az ne érdekeljen, mesélj – válaszolt a vezető mogorván.

És Afrika mesélt. Nappal és éjjel, s közben nézte azok szemét, akik hallgatták

Egy reggel, hatalmas örömkiáltás tört fel mindannyiukból. Ott lenn, a kiszáradt, megrepedezett partszakasz végén feltünedeztek a trópusi erdő zöld foltjai.

Zöld-Afrika! A Szavannák Szürke Gorillája nem hazudott.

Mindenki az ablakhoz nyomult és vidáman kiáltozott. A sofőr még jobban gyorsított, már teljes sebességgel rohantak a fák között, egyre beljebb és beljebb az erdő sűrűjébe. Óriási páfrányok között kanyargott az út, jobban mondva az a keskeny nyomvonal, amelyben az autó egyik kereke hirtelen nagyot zökkent, és a jármű, bőgő motorral, egy fának rohant és felborult.

Az utolsó kép, amit Afrika még látott, mi­ előtt elájult volna: az autóbusz a hátán fekszik, akár egy öreg szkarabeusz bogár, a négy kerék az ég felé meredve forog a levegőben.

8

– M’ma Bia, M’ma Bia! Felébredt…

– Hát persze hogy felébredt, én ápol­tam…

– Mégis, milyen gyorsan… Nem is hittem!

– P’pa Bia, mióta ápolom én ezt az öreg Valamit?

– Egészen kicsi korától.

– Hány beteg van? P’pa Bia, meg tudod mondani?

– Egy sincs már, mind egészséges. Ez egy igazi csoda!

– Nem csoda, nem, ez M’ma Bia Jó Keze!

– Mégis, azt hittem, hogy ez meghal.

– Nem, ez a legerősebb az összes kö­zül, száz évig fog élni…

Afrika ezeket a szavakat hallotta álmá ban, meg suttogásokat, apró nevetéseket. Kinyitotta a szemét.

– M’ma Bia, kinyitotta a szemét!

– Látom, hogy kinyitotta a szemét. Adj neki kakaót.

Afrika ivott. Kellemes, lágy, bársonyos folyadék volt, kicsit cukros, kicsit keserű.

– Azt mondják, szereti…

– P’pa Bia, látom, hogy szereti, kiitta az egész kókuszdiót.

Afrika ismét elaludt.

Amikor másodszor is felébredt, a ház üres volt, de mégis hallott egy hangot, amely ezt mondta:

– Szia, te!

A vékony, recsegő hang egy madárból jött, amelynek kék tolla, vörös farka és olyan vastag csőre volt, hogy akár a diót is könnyedén feltörhette vele. Odaröppent egy kőedény szélére.

– Szia! – válaszolt Afrika. – Ki vagy?

– Én papagáj vagyok, és te?

– Pásztor voltam, de dolgoztam egy kereskedőnél is. Végül majdnem…

– Figyelsz? – csettintett a papagáj, mint P’pa Bia. – Valószínűleg úgy fejezed be, mint ő, földművesként.

– Kimehetek? – kérdezte Afrika.

– Ha a lábad nem akadályoz…

Afrika lassan felkelt, de fölösleges volt az óvatoskodás, már teljesen meggyógyult. Mintha egyszerre tért volna vissza mindaz az életerő, amely a baleset miatt elveszett egy időre, amíg aludt. Hatalmas, vidám kiáltással rohant ki a házból:

– Juhéééé!

Ám a hangja a következő pillanatban félelemmel teli ordítássá változott. A ház ugyanis magas cölöpökre épült… – ő ezt nem tudhatta – és zuhanni kezdett az üres­ ségbe, a semmibe. Becsukta a szemét és vár­ta az ütközést, hogy odacsapódik a földhöz.

Azonban más történt: még szállt, ami­ kor két hatalmas, hihetetlenül erős kar el­ kapta, és egy mellkashoz szorította, amely nagy volt, széles és rugalmas, mint Kecs­ ke­ király ágya. A következő pillanatban olyan hahota rázta meg a levegőt, hogy az erdő összes madara felröppent a fák ágairól…

– P’pa Bia, mégiscsak… nem tudnál halkabban nevetni!

– A mindenit, sziesztaidő van! Ez nem volt jó ötlet! – hallatszott mindenfelől.

Az egész erdő tiltakozott.

– M’ma Bia, nézd, ez teljesen meggyógyult! – mondta P’pa Bia, aki a karja végén ló­bálta Afrikát, mutatva egy jóságos, öreg nős­ tény gorillának, aki éppen a sűrűből jött elő.

– Nem lehetne kisebb zajjal, P’pa Bia? Látom jól, hogy már egészséges.

Afrikának tágra nyílt a szeme. Az apró nőstény gorillát egy gigantikus méretű, hegyes koponyájú, fekete gorilla követte, széles bevásárlószatyrot cipelt, tele papayával, amely tudvalevőleg a legjobb gyümölcs és a legjobb orvosság.

– Különös, – szólalt meg a hatalmas gorilla – soha nem megy a fejembe, hogy te ezekkel gyógyítottad meg.

– Hallgass, te buta – válaszolt M’ma Bia, s közben azt gondolta magában: “Ez tetszik nekem, amikor úgy tesz, mintha csodálkozna.”

– Ah, jó… – legyintett a gorilla.

9

P’pa Bia és M’ma Bia háza négy lábon ágaskodott föl a magasba, a zöld lombok között.

– Miért kellenek ezek a cölöpök? – kérdezte Afrika.

– Azért, kicsim, hogy ne látogassanak meg bennünket a kígyók.

Az óriási fák, bokrok és liánok buja ve­getációja szinte falat alkotott a kis tisztás köré. Olyan érzése van az embernek, mint­ ha egy nagyon mély, zöld kútból nézne fölfelé.

P’pa Bia és M’ma Bia ápolták és etették Afrikát. Nem kérdezték, hogy honnan jött, és nem kényszeríttették arra, hogy dol­gozzon.

Nappal a tisztáson és a fák között fog­lalatoskodtak, esténként beszélgettek. Bőven volt tapasztalatuk az életről: ismer­tek minden embert és állatot Zöld-Afriká­ban. Vannak gyerekeik és rokonaik mindenfelé, a három Afrikában és a Másik Világban is.

– A Másik Világ?! Mi az? – kérdezte csodálkozva Afrika.

P’pa Bia éppen kinyitotta a száját, hogy válaszoljon a kérdésre, amikor egy hatalmas reccsenés, ágak ropogása, levelek súrlódásának zaja beléfojtotta a szót. Távolról jött a hang, mégis, az egész erdő vissz­ hangzott a kidőlt fák zuhanásától.

– A Másik Világ? Hát… mi hamarosan ott leszünk, a Másik Világban!

– Hallgass már! – mondta M’ma Bia. – Ne tömd ilyen dolgokkal ennek a kicsinek a fejét.

Anélkül, hogy kérték volna rá, Afrika nagyon szívesen segített P’pa Bia és M’ma Bia munkájában. Elment velük gyümölcsöt szedni az erdőbe, szombatonként pedig hármasban vitték eladni a közeli városka piacára. P’pa Bia, aki nagyon jó kereskedő volt, hangosan kiabálva ajánlgatta a por­ tékát. Az emberek sorra jöttek tanácsot kérni M’ma Biától, mert ő ismerte az összes gyógynövényt és gyümölcsöt. Afri­ka itt is hamarosan nagy népszerűségre tett szert. Az emberek éppen csak befejezték a vásárlást, és már mind ott gyü­lekeztek körülötte.

– Jól mesél, ugye?

– Ugye milyen szépen mesél?

– Igen, nagyon jól mesél!

– És a te történeted, a te életed, ha azt elmondanád nekünk? – tette fel a kérdést Afrikának P’pa Bia egy esős napon.

Még hogy esett, csak úgy szakadt… a legalkalmasabb idő, hogy az életéről me­séljen. P’pa Bia és M’ma Bia erősen ingatták a fejüket, miközben hallgatták Afrikát.

– Tehát nincs is apád? – kérdezte P’pa Bia, amikor a történet véget ért.

– Nem, nincs apám.

– És… anyád sincs? – kérdezte M’ma Bia.

– Anyám sincs már – válaszolt Afrika.

Ekkor csendesen megölelték egymást, és mindannyian ugyanarra gondoltak.

Hát így lett Afrika N’Bia, az utolsó gyereke P’pa Biának és M’ma Biának, aki már elmúlt tizennégy éves. A többiek mára már szétszóródtak Afrika többi részén és a Másik Világ földjén.

10

Igen, de az évek teltek-múltak, és egyre több fa dőlt ki. Az erdő ritkult, P’pa Bia homloka ráncosodott.

– Ne nyugtalankodj, majd csak ennek is vége lesz – mondta M’ma Bia, bár tudta jól, hogy nem lesz vége.

A kivágott, kidöntött fákat az esős év­ szakban hátukra vették a folyók, azok meg lassan sodródtak lefelé. Az állatok száma is nagyon megfogyatkozott. Egy nap már csak Afrika és Gorilla ültek a parton, nézték a lehántolt, kérgüket vesztett fatörzseket.

– Már nincs sok időnk… – mondta szo­morúan P’pa Bia.

Afrika, hogy elterelje a gondolatait, meg­kérdezte:

– Tudod, hogy van egy unokatestvéred Szürke-Afrikában? Kicsit kövér, lapos a koponyája. A szavannákon él.

– Igen, tudom – válaszolt kissé szóra­kozottan a Gorilla.

Csend.

A csendben a fejszék csapásainak hang­ ját lehetett hallani, már nem is olyan távolról.

– De végül is hová mennek ezek a fák? – kérdezte Afrika.

P’pa Bia nem vette le szemét a folyóról:

– Hát hová, hová?! A Másik Világba, a teringettét!

Majd még hozzátette, de csak úgy, mintha magának mondaná:

– A kutyafáját! Döntenem kellene már, nincs mire várni, menni kell!

– Nekem is… – hallatszott egy különös, furcsa hang, egészen közelről. Egy mély sóhajtás volt, színtelen, majdnem né­ ma hang.

– Mit akarsz tőlünk? – kérdezte a Gorilla. – Te nem a fák között élsz!

– Éppenséggel én a vízben élek – magyarázta a Krokodil –, de az én vizemben már a te fáid…

P’pa Bia döntött:

– Gyerünk! – mondta. – Menjünk innen!

– Miért? – kérdezte Afrika.

P’pa Bia az erdő széléhez vezette a fiút, és megmutatta neki a kiszáradt, repedezett földet, amelyen éjjel-nappal teher­ autók mennek, véget nem érő sorokban, és a kiszáradt föld mind jobban terjeszkedik.

– Íme! – mondta P’pa Bia – Már nincs sok ideje az erdőnek, már nem a horizont­ ígér. Maholnap kivágják itt az összes fát, s amikor már nem lesz fa, nem lesz többé eső sem. Látod, nem hajt ki semmi, a föld olyan kemény, hogy a kutya sem tudná elásni a csontot.

Majd kinyújtotta a karját, és az ujjával mutatott valamit:

– Nézd!

Afrika abba az irányba nézett, amerre a Gorilla mutatott, és egy apró, feketén csillogó valamit pillantott meg a földön, amely makacsul, dühösen haladt előre, az erdő irányába, miközben egy görbe kést lóbált a feje fölött.

– Még a Fekete Skorpió sem bírja ezt a szárazságot! – morogta P’pa Bia, majd tüsszentett egy nagyot, amitől porfelhő ke­rekedett körülöttük.

– Ez lesz a mi tisztásunkkal is? – kérdezte Afrika.

Kezdett kiszáradni az ajkuk.

– Gyerünk – mondta P’pa Bia –, menjünk innen.

IV. A Másik Világ

Tehát P’pa Bia, M’ma Bia és a fiuk, Afrika, megérkeztek ide, hozzánk, a Másik Világba… Volt nekik egy rokonuk a mi vá­rosunkban. Az unokabáty átlapozta az újságot, segített munkát keresni P’pa Biának. Igazából nem volt fontos, hogy milyen munka, de az újság azt mondta, hogy szinte semmi sincs az ő számára.

– Ne nyugtalankodj – mondta M’ma Bia –, csak fogunk találni valamit.

És egy napon a rokon tényleg talált is.

– Ez az – mondta, miközben bekarikázott egy apróhirdetést –, ez kell neked!

És P’pa Bia jelentkezett a hirdetésre, amelyet a Városi Állatkert Igazgatósága tett közzé a helyi lapokban, mely szerint megüresedett a Trópusi Pálmaház takarítói és karbantartói állása. Azonnal felvették.

– Mi az a “Trópusi Pálmaház”? – kér­dezte P’pa Bia.

– Zöld kerítéssel, üvegablakokkal elhatárolt terület, ahol fák vannak, félig kiszá­radt fák, de te majd feléleszted és gondozod őket – mondta M’ma Bia.

Afrika egész életében emlékezni fog arra a napra, amikor először ment be az állatkertbe. Még csak elképzelése sem volt arról, hogy milyen lehet.

– Egy kert, amelyben állatok vannak – mondta M’ma Bia.

Afrika nem értette, hogyan lehet egy kertbe állatokat ültetni. Egyre jobban el­ szomorodott, sajnálta a tisztást és Zöld-Afrikát. Úgy érezte magát, mint egy rab, a mi városunk falai között. És olyan egyedül! Olyan egyedül…

Magányosan sétálgatott az állatkert vas­ kerítése előtt, amikor hirtelen egy ked­ves hang megállította:

– Szia, Levéltetű! Tehát már nem is ke­resel engem, már nem is akarsz megtalálni? Csodálkozom rajtad!

Afrika néhány másodpercig szóhoz sem jutott az ámulattól. Ez túl szép! Nem akart hinni a szemének, sem a fülének.

– Serpenyő!

Igen. A dromedár ott állt a négy lábán, egy ráccsal körülkerített udvar közepén.

– Serpenyő! Mit csinálsz te itt?!

– Amint látod, téged várlak. Nem tettem egyetlen lépést sem azóta, hogy Toa eladott.

– Egy lépést sem?

– Ahogy megígértem neked… Sokan próbáltak rávenni, hogy elinduljak, de nem sikerült nekik. Nem tettem egyik lábam a másik elé azóta, hogy szétválasztottak minket.

Afrikának elállt a szívverése, még mindig alig hitte, hogy igaz, amit lát és hall.

– De végül is, hogyan érkeztél ide?

Serpenyő halkan nevetett magában:

– Te megvásárolnál egy béna tevét?

Afrika felkapta a fejét:

– Azt akartad, hogy levágjanak?

– Nem, aki megvett engem, az inkább eladott.

– Kinek?

– Miért fontos ez? Egy másik vásárlónak…

– És azután?

– Azután tovább adtak-vettek, míg végül is ide kerültem az állatkertbe. Nekik pont egy ilyen, mozdulatlan dromedárra volt szükségük, ilyet kerestek. Sok pénzt fi­zettek értem… – mondta, miközben hal­kan kuncogott magában. – Sokat utaztam, amíg idehoztak. Hajón, vonaton, teher­ autóban, még egy darun is. (Daruval emel­ték be az udvar közepére!) Egy lépést sem tettem nélküled. Levéltetű, egyetlen lépést sem tettem!

– Mindjárt elsírom magam – mondta Afrika – mindjárt sírok.

– De most, most már fellazíthatom meg­ merevedett tagjaimat! – kiáltott Serpe­nyő, és hirtelen felugrott a helyéről, galoppozni kezdett, körbe-körbe a kerítés mentén, majd meghempergőzött a porban, egyensúlyozott a púpján, forgott-pörgött, mint egy búgócsiga, lábait a levegőben lóbálta, és közben hangosan nevetett.

Ez a hangos nevetés, ketrecről ketrecre, átragadt a többi állatra is. Még Afrika is el­ nevette magát. A leghangosabban nevető állat felkiáltott:

– Eh! te droma, úgy csinálsz itt, mint egy Abesszin Galamb, vagy mi…

– Ez a kacagás… – gondolkodott Afri­ka –, én ezt hallottam már!

Tíz méterre tőle, a hátsó, széles rácsozatú ketrecben a Hiéna, Szürke-Afriká­ból… ő volt az, aki túlharsogta nevetésé­vel a többieket, majd a szomszédos ketrec felé fordulva átszólt a másik állatnak:

– “Könnyes szemű”, te nem nevetsz? Nézd a dromát!

– Nekem nem olyan nevetséges – nyögött egy hang, amelyre Afrika azonnal ráismert (“Én vagyok a pásztor, én vigyázok a kecskére!”)

Majd ugyanez a hang (meglehetősen szomorúan) még hozzátette:

– Egyébként, ha te jobban vigyáztál volna, akkor nem fognak el bennünket!

– Én mindent megtettem, amit csak tudtam! – tiltakozott a Hiéna. – Te sem voltál jobb pásztor, mint én!

Afrika azonnal odasietett, ahonnan ezt a furcsa párbeszédet hallotta. Megállt egy oszlopnál, mély levegőt vett, majd csendesen ezt mondta:

– Jó napot, Gepárd! Te vagy az, akit “Könnyes szemű”-nek hívnak? Ne szomorkodj tovább, most már itt vagyok…

– Jó napot, Pásztor! Nem vagyok szo­morú, csak egy kicsit fáradt. Azért őriztem a Galambot még itt is, éjjel és nappal, és “azt” is…

Afrika rámosolygott a Hiénára, amely éppen puszit dobott feléje.

– Én megtettem minden tőlem telhe­tőt – folytatta a Gepárd –, erről biztosít­ hat­lak, de ők hússal csapdát állítottak; is­ mersz, nehéz ellenállni… Én a lelkedre kötöttem, hogy ne hagyd egyedül, nézegesd, olyan szép… – mondta, majd egy kicsit arrább, egy másik kerítés felé mutatott, ahol időn­ ként föl-fölbukkant egy fej.

Az Abesszin Galamb szökdécselt ott, így fejezte ki tiszteletét Afrikának.

– Egyetlen másodpercre sem vettem le róla a szemem – ismételte meg a Gepárd –, őrzöm állandóan. Végül is, most, hogy itt vagy, pihenhetek…

És hamarosan elaludt.

Afrika végül mindannyiukat megtalálta a Másik Világ állatkertjében. A Szavannák Szürke Gorillája és az ő erdei unokatestvére (“Mit akarsz, elvitték a fáimat! Döntenem kellett! De nézd csak: a fákat betették egy ketrecbe, engem pedig egy másikba…”), az öreg Szürke-Afrikai oroszlán, a sekély vizek krokodilja, a kék papagáj (amelynek vörös a farka) is ott lóbálja a csőrét egy kivilágított terrárium üvegfala mögött, aztán a kis dühös fekete skorpió, amelyik a szárazság elől menekült, mind itt voltak. Még Toa, a kereskedő is! Most éppen fagylaltot árul, de megmaradt ugyanolyannak, mint volt: összegubancolódott szakállában babrál, miközben szitkozódik:

– Ah! Másik Világ! Te azt mondtad, hogy ez egy másik világ!

Igen, Afrika ismert mindenkit, az állat­ kert összes lakóját. Egyet kivéve…

– Csak engem nem, ugye? – mondta a farkas.

Kitavaszodott. A farkas és a fiú még mindig ott álltak, szemben egymással.

– Igen, Kék Farkas. És te olyan magányosnak tűntél, olyan szomorúnak…

– Különös ez a fiú… – mondta magá­ban a farkas – különös ember… Megkér­dez­ném Fekete Lángot, hogy mit gondol róla.

Amit a farkas a fiú szemében látott, az annyira meglepte, hogy úgy maradt, ülve…

Este van, P’pa Bia és M’ma Bia állnak a konyhában, Afrika előttük ül egy zsámolyon, sárga villanykörte lóg a mennyezetről, és mindent bevilágít. M’ma Bia a két keze közé fogja a fiú fejét, és föléje hajol. Afrika egy-két hónapja csak az egyik szemét nyitja ki, még reggel is, amikor felébred.

M’ma Bia szomorúan ingatja a fejét:

– Nem… – mondja többször is –, nem hiszem, hogy meg tudnám gyógyítani, most az egyszer nem…

P’pa Bia az állát dörzsölgette, amely már sercegett a többnapos borostától, majd így szólt:

– Talán a doktor tudna segíteni.

A doktor cseppeket írt fel, hogy azzal kezeljék Afrika szemét. Mosták is vele, reggel és este, de nem használt, a csukott szem nem nyílt ki, továbbra is csukva maradt. Visszamentek tehát a doktorhoz, aki egy nagyon tisztességes, becsületes ember volt.

– Egyáltalán nem értem! – nézett értetlenül a doktor, amikor ismét megvizsgálta Afrika szemét.

– Én még kevésbé…– ráncolta a homlokát M’ma Bia.

– Én viszont tudom! – mondta magában a farkas.

M’ma Bia a fiú szemét nézegette ag­gódva, P’pa Bia már több éjszaka nem aludt, Kék Farkas szomorkodott, Afrika pedig to­vábbra is csak egy szemmel nézett.

A farkas többször is megrázta a fejét:

– Mit találtál ki…

Csend, a fiú nem válaszolt csak egy könnyű mosoly suhant el az arcán. Majd kis idő múlva ezt mondta:

– Megfogadtam, hogy csukva tartom az egyik szemem, ezt…

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a far­ kas szeme már régóta meggyógyult… de az állatkert, ezek az állatok… ez az egész oly szomorú… No, és a látogatók… Nos, – gondolta magában a farkas – éppen elég az, amit egy szemmel látok… éppen elég ennyi.

– Igen, Kék Farkas, de most már én is itt vagyok!

Hát ez igaz. Most itt van ez a fiú, az ő afrikai állatainak mesél a Nagy Északról, Kék Farkasnak pedig a három Afrikáról, és mindannyian álmodnak, még ébren is.

Kék Farkas most először átnézett a fiú válla fölött, és látja, tisztán látja: Arany­ szem­cse és Gepárd ott bolondoznak az állatkert közepén, a sárga, szaharai homok­ban. Hamarosan Perdrix is csatlakozik hozzájuk, és a kis vörös kölykök ott táncolnak búgócsiga-dromedár körül. P’pa Bia sorra nyitogatja a Pálmaház ajtajait, és a szép zöld-afrikai fák kiözönlenek a sétányokra… Fönt, a legmagasabb ágon, őrszemként, Szürke Koma és Erdei Gorilla ülnek egymás mellett.

És a látogatók nem vesznek észre semmit.

És az állatkert igazgatója folytatja meg­ szokott körútját.

És Toa, aki menekül, nyomában a dühös Skorpió.

És a gyerekek, akik kérdezgetik, hogy miért nevet olyan hangosan a Hiéna.

És Fekete Láng, aki leül a fiú mellé, szemben Kék Farkassal…

És hull a hó… (Éppen tavasz közepén, a szép, csöndes, alaszkai hó, amely mindent betakar és megőrzi a titkokat.)

– Nyilvánvaló, hogy… – gondolta magában Kék Farkas – nyilvánvaló, hogy ez már arra csábít, hogy nézzek… ehhez már mindkét szememre szükség van.

“Klikk!” pattintotta fel szemhéját a farkas.

“Klikk!” pattintotta fel szemhéját a fiú.

– Nem értem… – mondta az állatorvos.

– Hihetetlen… – álmélkodott a doktor.

Hajóssy János fordítása