Mostantól majd mi is teljes joggal beszélhetünk úgy a jövőnkről, ahogyan a nagyszüleink szoktak a sajátjukról: „ha megérjük” – hiszen történt egy s más.
Talán semmi meghatározó, mint ahogyan számunkra oly meghatározhatatlan volt a kerülete tapintás útján is, na meg a valószínűsége, hogy az a göb, ami némán és magzatian hallgatott a nem rákos szövetek között, az éppen a te bal melledben növekedjen bennünk igen komoly félelmekké, ami újra és újra rádöbbent mindannyiunkat a saját romlandóságunkra és foszlandóságunkra, a fizikai szavatolhatatlanságunkra.
Az a szabályszerű és megkerülhetetlen pusztulás, ami minden misztikus és tudományos gátat ügyesen kicselezve a fekete földbe beleszívódva folyton bizonygatja saját múlhatatlanságát.
Mégis, így ezekkel a gondolatokkal, na meg a vákuumos csővel a nyirokmirigyeid helyén a hónod alatt, csoszogtunk nevetgélve a sebészeti folyosókon a kórtermek között.
Ágyad szélén kóstolgattuk fölváltva, és tapintatlanul igyekeztünk nevet adni az ebédként tálalt zavaros meleg víznek. Hűtőként használtuk a szoba jégvirágos ablaküvegei közt a fagyos levegőt, fogasnak az infúziós állványt, fotelnek a szolgálaton kívüli kerekesszéket…
Játékot csináltunk mindenből, ami túl komolynak és félelmetesen valószínűtlennek tűnt, meg talán abból is, ami a mi közös verejtékes múltunkból és gondos terveinkből megmaradt...
Hiszen, így már csak a „ma” lehet a legfontosabb, a legtisztább és a legvalóságosabb.
Tudjuk, hogy ez egy időben észrevett és könnyedén kikezelhető bosszúság és nem egyéb, de ünnepélyesebbek lettek a mindennapjaink, mint ahogy ünnepélyesebbek lettek a telefonbeszélgetéseink, az összenézéseink társaságban és azon kívül, az egymás ruhadarabjainak viselése, bár azok a göncök mostanra sem lettek bővebbek vagy szűkösebbek rajtunk…
Az utókezelések meg talán nem lesznek fárasztóbbak, mint egy infúzió várakoztató lassú csepegése, miközben az élet nagy sodrással folyik otthon, bár igaz, nélkülünk, ami talán újabban már téged sem zavar olyan nagyon, hiszen a mi életünk némiképpen újszerűbb, valahogy időtlenebb lett a „fölfedezés” óta. Már nem rettegünk az esetleges fogyástól, hajhullástól az álmatlan és öklendező éjszakáktól, az ágytálazástól, talán a haláltól sem annyira, mint ahogyan a fiatal felnőttek általában, ha átesőben volnának ilyesmin. Köztünk bensőségesen esik szó a halálról. Bennünk ez a fogalom mára oly biztonságosan távol van a bátorsághoz, a félelemhez, a hősies önfeláldozáshoz, az elmúláshoz való kicsinyes bizalmaskodáshoz, a cinkoskodáshoz és a még kicsinyesebb bizalmatlankodáshoz a születővel,– akár élőnek akár élettelennek nevezzük is. Szóval egyfajta készenlétben tesszük mindennapjaink dolgát, hisz bármikor véget érhet a rutin, az összes sajátos és általános mozdulat –, épp ezért a létező és a még megélhető teljes befogadására boldogan figyelve, hallgatunk. Mostanra egyre több minden hallhatóbbá, érezhetőbbé válik az utcákon, parkokban, fákon és papíron, még ha a hegek simulnak is, a varratnyomok elhalványulnak, talán húsz, harminc, vagy ötven év múlva ez az emlék is homályos képpé kenődik emlékezetünkben, és nem marad más csak a készenlét, ami kettőnkben mindvégig éberen megmarad.