A szent

A földből nyúlik ki puha vértben,
mintha a mélység repedéséből
bukkanna elő, és nő, egyre nő felfelé,
hegy, szikla emelkedik, hosszul-szabadul
önanyagának összepréselt, egymáshoz
hajigált rendjéből, kapaszkodik benne
láthatatlanul: a Rajongás démona.
Így nő tornyok, templomok várak, madarak,
az ember fölé oszlop, felleg, fény, árny,
a tagos forma, tonzúrás fej…
A csuha lényege mégis a föld,
felhúzott zsilip a mosoly, a szem,
mint fentről nyíló áradás, Noékat követel,
forrósága lávaként hömpölyög alá,
úgy hull ki belőle a meder nélküli ér,
folyó, tenger, végtelen, az olvasztó:
a Rajongás szeretete.
Nő, egyre nő, kinyúl messzire,
túl az elharangozott századokon,
bár amin áll, Ő maga – mert a saru értelme,
az ember, sose fog elszakadni innen –,
kapaszkodik kapaszkodva.
S ez a mozdulatlan növekedés emeli
Istenéhez, aki a Rajongás reménye.


Fények fénytelensége

A temetőkben
mások a fények, mint kívül,
a temetőbe kell megérkezniük,
a temető határán találkoznak
elkülönülve egymástól fényekkel,
szálkás, rojtosodó, ellebegő,
réteges fények,
az időgombolyította
fények alatt s fölött,
mímelve a fénytelenséget.

A temetőkben
mások a fények,
mint a temetőkön kívül,
nem juthatnak el máshova
a fények rokonai,
ismerik egymást, bár idegenek;
időtlen fogadalmuk:
maradni ott a temetőkben
cellafényességükkel,
egymásra rakódnak súlytalan,
süllyedve egyre:
talán megvilágítják
a mélységek arcát,
így egymáson, egymás által
egyszer talán megérkeznek
a mélység határaihoz,
de addig fények egymással
fénytelenül.

Ki ismeri a fények
bizonyosságának érvényességét?

A temetőben
mások a fények, mint kívül:
színtelen, hideg, meleg,
szárny nélküli, repedt,
nem sugaras, láztalan,
talán kopottas fények,
talán nem is fények,
átszűri önnön fénytelen
létezésük meg a föld…