Álomból ácsolt filagória

Kegyelmed kőbe róható,
mint hulldos fűbe sűrű hó;
láttalak malom-vizeken
veszelődni el nesztelen. –

Hullt árnyék kőre hótalan,
patakzott keréken patak.
Édent citáltunk s tengerek
porlottak partra jeltelen. –

Végeláthatatlan a visszaút:
fegyverletételed, szerelem!,
s a végtelenből hazaértünk;

oly tiszta, mint angyalkönny a kút
vize, amelyből nem ittunk sosem. –
Ki volt a nő, kit egyszer táncra kértünk?…


Végezetül

Író volnék, a világ megfogad,
van, aki játszik hétrét hegedűn,
tilalmasak cinkelten a szavak;
itassanak noéi nedűk! –

A dolog-drog volt csak a vigasz,
s hogy írhatnék bármit egyebütt?;
már meghiszem, végtére igaz,
hogy e világ pokol-parvenü… –

A végtelent fürkésztem hiún,
gyermekdeden s hintótalanul,
s szélfútta volt az égi tereb:

láttam, a távol terra incognita
s hogy nincsen út sohase haza,
s dőzsöltem eltűntömet percre perc.