Oldaltérkép  Impresszum
   
   
 
Wass Albert
Wass Albert
Regisztráció
Kedvencek közé! Beállítás kezdőlapnak!

Könyvesház
A keresés helye:

Részletes keresés
Turcsány Péter honlapja

Wass Albert: Astor története 1. rész (esszé, PoLíSz 85. sz. – Wass Albert Emlékezete XXIII. rész)
« Vissza az előző oldalra
I. rész
Bevezető

A mai napig Astor (on the St. John vagyis a Szent János folyó parti Astor) városka egyetlen hiteles történetét bizonyos Blanche S. McKnight írta meg és tette közzé az All Florida and TV Week Magazine 1962. december 30-i számában, A város, mely kétszer pusztult el és újra él címmel. Jóllehet az újságcikk nyilvánvaló célja az volt, hogy az ide látogató turisták figyelmét felkeltse eme kellemes horgászparadicsom iránt, komoly kutatómunkán alapult, melyet a szerző a Leon megyei közkönyvtárban végzett.
Azonban a földrajzi helyet, ahol Astor fekszik, nem tekinthetjük elszigetelt egységnek. E hely szorosan a St. Johns folyó völgyéhez tartozik, így az Astor történetét kitevő események szorosan összefonódnak a folyó mentén megtörtént eseményekkel, s utóbbiak kihatottak az előbbiekre. Ezért a kutatást nagyban megszabta az a tény, hogy szükségét éreztük megemlíteni a St. Johns partjain történt valamennyi történelmi eseményt, mely elég fontos volt ahhoz, hogy kihasson mindazoknak az életére, akik úgy határoztak, hogy a George és a Dexter tavak között telepednek le. E „tengerszemek” Astor természetes földrajzi határainak tekinthetők.
Blanche S. McKnight a következő szavakkal vezette be Astorról szóló kis esszéjét: „Astor, a nagynevű kisváros épp olyan, mint a közmondásbéli macska, amelynek több élete van. Virágzott, kétszer elpusztult és most újra él – mindezt százötven év leforgása alatt.”
A mi kutatásaink részben megcáfolták a szerző állításait. Az igazság az, hogy a ma Astor néven ismert közösség négy különböző név alatt „virágzott”, látszólag négyszer „pusztult el”, de újra és újra életre kelt – nem úgy, mint a „közmondásbéli macska”, hanem inkább úgy, mint őshonos állata, az oposszum – mindezt nem százötven, hanem kétszázhúsz év leforgása alatt.

I. A kezdetek

A St. Johns folyó eredeti neve Welaka volt, ami timucuan nyelven annyit tesz, hogy Folyók Lánca.
1562. Az első európai, aki horgonyt vetett a Welaka torkolatában, bizonyos Jean Ribaut admirális volt, aki új otthont keresett százötven francia hugenotta számára. E protestánsokat Gaspard de Coligny vezette. A francia gyarmatosítók a parton megismerkedtek a timucuan indiánokkal, kikről Ribaut így ír naplójában: „Pucérok voltak mind, jó kiállásúak, testük formás és arányos. Az asszonyok amúgy mezítelen testük középső fertályát szürke mohából készült girlanddal takarták el, amit nyilvánvalóan a fákról szedtek. Ezek a pogány asszonyok, bár szívélyesek voltak, egyetlen tisztességtelen szándékkal közeledő matrózt sem engedtek magukhoz túlságosan közel...”
Mivel az expedíció 1562. május havának elsején szállt partra azon a helyen, Ribaut a folyót River of May névre keresztelte.
Két évvel később egy második francia expedíció érkezett meg a River of May partján fekvő új településre, újabb kétszáz protestánssal.
1566 nyarának végén a spanyol királyi flotta ütött rajta a francia kolónián, és meggyilkolt minden férfit, nőt és gyermeket. A folyót San Mateo névre keresztelték át.
Néhány évvel később ferences missziót alapítottak kissé fentebb a folyó mentén San Juan del Puerto néven, ami annyit tesz: a kikötő Szent Jánosa. Attól fogva a folyót – amit az indiánok még akkor is Welakának hívtak – a spanyolok Szent János folyó néven említették.
1596 tavaszán Florida kormányzója, Don Pedro Menendez két hajóval és mintegy százfőnyi legénységgel felfedezte a folyót. Ő volt az első ismert európai, aki partra szállt a Nagy tó partján, amit ma George-tónak hívnak.
A Szent János partján három indián falut felgyújtottak, és lakóit lemészárolták megtorlásképpen azért, mert az indiánok megkínoztak és kivégeztek két ferences atyát, akiket bűnösnek találtak „barátaik”, a francia hugenották meggyilkolásában.
A harmadik indián falu helye a következők szerint került be Don Pedro Menendez zászlóshajójának naplójába: „két ciprus-ingovány rejti nyugatról, keskeny magaslaton, félúton a Nagy-tó és egy másik, a folyón felfelé kissé odébb fekvő tó közt, mely sokallta kisebb, viszont eléggé hosszú s tele van kígyókkal meg sárkányokkal...”
A leírás látszólag ráillik a ma Dexter-tó néven ismert állóvízre, míg a „sárkányok”, amikkel a derék spanyolok összetalálkoztak, valószínűleg alligátorok lehettek.
Ugyanezeket a szavakat használta több mint másfél évszázaddal később William Bartram természettudós, egy a nyugati parti két ciprus-mocsár közti, a két tó között félúton fekvő magaslat, Spaldings Upper Store helyének meghatározására. Ezért jó okunk van azt hinni, hogy Spaldings Upper Store, az indián falu, később pedig Astor közössége ugyanazon a helyen voltak.
1628. A spanyolok, franciák és angolok között a folyó torkolatánál vívott hosszú, véres csatározások után csupán a spanyolok tudták hatalmukat megszilárdítani, és a folyó mindkét partján tekintélyes földterületeket adományoztak a spanyol korona iránti hűség jutalmaként.
A hatalmas adományokat elnyerők között volt José Hernandez és Mario Huertas. Hernandes a Nagy tó (George-tó) északi végén telepedett le, kúriát épített és narancsligetet telepített. Huertas délebbre szerezte meg magának a folyó mindkét partját, és a mai Dexter-tó keleti partján építette fel „haciendáját.”
1740. James Oglethorpe tábornok vezetésével megkezdődik Dél angol inváziója.
1748. A St. Mary folyó lett az ideiglenes határ a spanyol és angol területek között.
1761. A spanyolok a floridai félsziget feladására kényszerülnek. A spanyol ültetvényesek nagy része elmenekült, hátrahagyva kúriáikat és ligeteiket. Akik maradtak, azokat – kevés kivételtől eltekintve – vagy az angolok, vagy az indiánok gyilkolták meg.
1793. James Spaldings két kereskedőhelyet alapított a St. Johns folyón. Alsó boltja a mai Palatkától délre volt, felső boltja pedig pontosan azon a helyen épült, ahol ma az astori közkikötő és Mr. Otis Lee otthona található. Választása azért esett arra a helyre, mert három indián ösvény találkozásánál feküdt: a délnyugatról, a nyugatról és az északnyugati, a térképen nem szereplő vadon felől érkező ösvények találkozásánál. Jó néhány indián falu lakosai e helyen tették vízre kenuikat, ha halászaik vagy vadászaik fel akarták deríteni a folyót. Több tucat kenut tartottak elrejtve a Magas Hely oldalánál fekvő két ciprus-mocsárban, legalábbis John Bartram, III. Györgynek amerikai királyi botanikusa szerint. Bartram William nevű fiával 1765-ben érkezett ide a St. John folyó felderítésére, és a Nagy tavat királya iránti tiszteletből George-tó névre keresztelte.
Amikor John Bartram visszatért északra, fia, William itt maradt, vásárolt kétszáz hold földet a folyónál a mai Palatka közelében, és indigó-üzlettel kezdett el foglalkozni. Három évvel később, miután megcsömörlött és csődbe ment, eladta földjét s visszaköltözött Philadelphiába.
1769. James Grant kormányzó megígérte James Spaldingnak, hogy a felső bolt környékén várost csinál. Megjelent az első hivatalos felmérés a folyóról, és Grant Londonban azt jelentette, hogy „a folyó partjait szaporán népesítik be őfelsége alattvalói, és a sors arra jelölte ki, hogy a kolónia legvirágzóbb részévé váljon.”
1774. Azonban amikor öt évvel később William Bartram visszatért, hogy „számba vegye a St. Johns flóráját és faunáját”, az egyetlen emberi lakhely, amit a Spaldings alsó bolttól délre talált, mindössze egy „tehetős angol szépen gondozott ültetvénye volt a Beresford-tó partján”, no meg persze a felső bolt, amit akkoriban egy fehér ember és indián felesége vezetett. Bartram több hetet töltött a kereskedőhelyen, és újra úgy írta le, hogy a George-tótól pár mérföldnyire délre található a folyó nyugati partján, két, nem túl magasan fekvő ciprus-ingovány között. A George-tó és a Dexter-tó nyugati partjain Bartram „elhagyott narancsligetekre” akadt, míg a Spaldings felső bolttal szemben, a folyó keleti partján indián vezetői szerint nem volt semmi más, csupán „mérges kígyók és gonosz szellemek”. Vagyis Spaldings Upper Store a civilizáció utolsó állomása…
Bartram ragyogó és színes leírásaiban, miközben éhes alligátorokkal, hiúzokkal, farkasokkal, vad pulykarajokkal és szarvascsordákkal megesett számos kalandjáról mesél (William Bartram: Travels, The Beehive Press, Savannah, Georgia, 1792-1973, 95-167. o.), ráismerünk a Silver Green-forrásra, a Juniper-patakra, a Blue Creek Islandre, a Volusia-gátra, és a Dexter-tó mellett fekvő Huertas-ültetvény elhagyott narancsligeteire.
1782. Az amerikai forradalom okozta kalamajkát kihasználva Spanyolország újfent elfoglalta Floridát. A legtöbb angol ültetvénytulajdonos elmenekült, otthonaikat pedig felgyújtották. Néhányan ott maradtak és megölték őket, míg azon kevesek, akiknek voltak spanyol kapcsolataik, életben maradtak. Köztük volt Horatio Dexter, akiről a Dexter-tavat elnevezték. Rokonságban állt a földterület eredeti tulajdonosaival, a Huertas családdal.
1784. Don McGirth szövetséget kötött az indiánokkal, és kétszáz lovasával egyre zargatta a spanyol gyarmatosító haderőket a St. Johns folyó mentén. Majdnem húsz esztendőn át kitartott, segítségére voltak „Orange Springs úri hölgyei”. Híres lováról, a Szürke libáról, mely „gyorsabban tudta átúszni a folyót, mint bármelyik másik”, nevezték el gerilla-csoportját „A szürke liba embereinek”. (Cabell and Hanna: The St. Johns River, a parade of diversities.)
Spanyolország a floridai térség benépesítése érdekében arra kényszerült, hogy enyhítsen bevándorlási feltételein. Amerikaiak kezdtek beszivárogni Georgia államból John McQueen amerikai haditengerész kapitány segítségével. McQueent, aki korábban George Washington barátja volt, Don Juan Quesada spanyol kormányzó a St. Johns kapitányának nevezte.
1790. Spanyolország a floridai térség benépesítése érdekében arra kényszerült, hogy enyhítsen bevándorlási feltételein. Amerikaiak kezdtek beszivárogni Georgia államból John McQueen amerikai haditengerész kapitány segítségével. McQueent, aki korábban George Washington barátja volt, Don Juan Quesada spanyol kormányzó „a Szent János kapitányának” nevezte.
1811. John McIntosh és még vagy kétszáz Amerikában született földtulajdonos, akik a St. Marys és a St. Johns folyók között telepedtek le, elszakadt Spanyolországtól, és létrehozta a Kelet-Floridai Köztársaság Ideiglenes Független kormányát.
1815. Horatio Dexter földjeit, melyek a St. Johnstól keletre, a Dexter-tótól a George-tóig terjedtek, először említik okiratban Volutia Land néven. A Volutia, Volucia majd később Volusia az euchee indiánoktól ered, akik a St. Johns folyó és az Atlanti-óceán körüli területen éltek a XVI. században és a XVII. század első felében. Jóllehet részben a spanyolok, részben pedig más indián törzsek irtották ki őket, ősi földjüket az indiánok még mindig a The Euchee Land, a spanyolok pedig Oluchee, Voluchee és Volucia néven emlegették. (Annals of Volusia, by L. D. Gibson).
Néhány jel arra utal, hogy a folyó keleti partja a tavak között ma is feltáratlan euchee temetkezési helyeket rejt, melyek magyarázatot adnának arra, hogy a seminole indiánok miért tekintették a folyónak ezt a partját tiltott földnek.
1817. Erre az időszakra a helyzet a folyón elviselhetetlen lett. Szökevény tolvajok és gyilkosok jöttek északról, és fosztogató bandákat hoztak létre. Megölték McGirth-et, annak emberei pedig szétszéledtek. A folyó mentén az ültetvényeket kifosztották, a telepeseket pedig meggyilkolták. Spanyolország képtelen volt a kormányzásra, és úgy döntött, megszabadul Floridától.
1819. Megkezdődtek a tárgyalások az Amerikai Egyesült Államok és Spanyolország között.
1821. Florida hivatalosan az Államok részévé vált. Az amerikai kormány elismerte azokat az adományokat, amelyeket a spanyol kormány 1783 és 1819 között nyújtott az ültetvénytulajdonosoknak. Ilyen ültetvény volt a törpe Zephaniah Kinglsey „Birodalma”. Kingsley hihetetlenül gazdag rabszolgakereskedő volt, aki a mai Salt Springs közelében építette meg egzotikus kúriáját. Ott élt majd két tucat, pontosan huszonkét színesbőrű ágyasával. Az, amelyiket a feleségének nevezte, állítólag egy madagaszkári herceg leánya volt. Minden egyes színesbőrű ágyasa, miután gyermeket szült neki, körülbelül negyven holdnyi földet kapott és egy kunyhót a folyó partján, így hozván létre az első színesbőrű települést a St. Johns folyónál.
Bár George Clark kormányzó 1821-ben azt a derűlátó kijelentést tette, miszerint „a St. Mary és a St. Johns közötti terület többé nem nyújt menedéket mindenféle náció kalóz kalandorai és titkos mentsvárat államunk törvényszegői és zabolázhatatlan lakói számára”, Georgia sok törvényszegője és zabolázhatatlan lakója szinte azonnal átszivárgott a St. Johns folyó területeire, elősegítve, hogy Florida „legkevésbé alkalmazkodjon a demokrácia helyes elveihez.” (Branch Cabell and A. J. Hanna: The St. Johns, a parade of diversities, 166-67. old.) „Rengetegen vándoroltak ide, akik megszegték Georgia állam törvényét, ami azokra vonatkozott, akik akarattal vagy gonosz szándékkal valakinek, akit nem kedveltek, kivágták vagy megcsonkították a nyelvét, kiszúrták a szemét, felhasították az orrát, leharapták vagy levágták fülét, orrát vagy ajkát, vagy pedig levágták vagy megcsonkították bármely végtagját vagy testrészét.”
Dacára annak, hogy az amerikai kormány minden spanyol adományt elismert, a spanyol földtulajdonosok többsége a betolakodó törvénytelen elemek miatti félelmében elköltözött. Mindazonáltal néhány régi család itt maradt, lemondva spanyol állampolgárságáról. Köztük volt Joseph M. Fernandez, aki a folyó területének első kongresszusi képviselője lett Washingtonban.
Miután Florida csatlakozott az Unióhoz, telepesek érkeztek a Dél más részeiből szekéren, kocsin, ökrös szekéren, lóháton vagy gyalogszerrel. Cabella és Hanna a következőt jegyzik meg fent említett könyvükben: „A georgiai zsiványokkal együtt jöttek a Crackers névre hallgató csavargók, akiket úgy jellemeztek, mint könnyelmű és törvényszegő nyomorultak, akik Virginia végvidékéről, a két Carolina államból valamint Georgiából érkeztek, s épp oly rosszak, vagy még rosszabbak voltak, mint az indiánok.”
Azokban az években új telepesek közt a legkiválóbb és legkiemelkedőbb Moses E. Levy volt, aki tekintélyes földterületet vásárolt 1819-ben a spanyol kormánytól. Gazdag zsidó fia volt, apja a marokkói szultán udvarának magas rangú tisztviselője volt, akinek a szultán bukása után Gibraltárba kellett menekülnie. Gibraltárról Moses E. Levy fiatalemberként vándorolt ki a St. Thomas szigetre, ahol megnősült. Onnan családját Havannába költöztette, ott fakereskedelembe fogott, és hamarosan tistességes vagyont halmozott fel. 1817-ben látogatott el az Egyesült Államokba, s két fiát egy kiváló virginiai iskolába íratta be. (Egyikük, David, aki nevét később Yulee-re változtatta, lett az új Florida állam első szenátora 1845-ben.)
1822. március 23-án Moses E. Levy az Egyesült Államok állampolgára lett. Az 1819. évi földvásárlásait az amerikai bíróság elismerte, majd még ugyanabban az évben két települést alapított Floridában. Az egyiket, mely a mai Gainsville-tól délre fekszik, Pilgrimage-nek (zarándoklat) nevezte el, míg a másikat – a St. Johns nyugati partján, ahol egykor a Spaldings felső boltja állt – Hope Hillnek (a reménység hegye). Ezen a két területen hatalmas ültetvényeket hozott létre, és közöttük az erdőn át utat épített. Az útvonalat keresztező Oklawaha folyón komppal lehetett átkelni a már létező Orange Springs településnél. Moses E. Levy álma az volt, hogy a St. Johns folyó és nyugati ültetvénye, Pilgrimage közötti területen létrehozza az új Izraelt Európa üldözött zsidai számára. Álma azonban nem vált valóra.
Hope Hill-béli ültetvényén Moses E. Levy cukornádat és indigót termesztett. Hatalmas narancsligeteket ültetett, és cukorfeldolgozó üzemet épített a folyóparton. Kúriája egy domb tetejére épült. Mivel a környéken csupán egyetlen olyan „domb” van, mely megfelel erre a célra, a mai Astor Park, azt kell feltételeznünk, hogy Hope Hill valahol ezen a magaslaton volt. Az erről a területről készített első, 1885-ös keltezésű térkép mégis cukorföldeket jelöl a Dexter-tó közelében és a Cedar Creek-től északra, míg a régi narancsligetek északabbra vannak feltüntetve ott, ahol ma Astor található. Figyelembe véve azt, hogy William Bartram 1774-ben „kihalt narancsligeteket” talált a folyó nyugati partja mentén a Dexter-tó közelében, melyek bizonyosan a Huertas-ültetvényhez tartoztak, jogosan feltételezhetjük azt, hogy Moses E. Levy ugyanazokat a régi narancsligeteket alapította újjá, az alacsonyabb, a citrusfélék számára alkalmatlan területeken pedig cukornádat telepített. Azt is feltételezhetjük, hogy gyakorlati okokból a cukorfeldolgozó üzemet a cukornádmezők közelében építették meg ugyanazon a magaslaton, a Dexter-tó északi partján, ahol a későbbi Astor Estate megalapította a Manhattan-kikötőt és a csomagolóüzemet.
Két évvel Florida megszerzése után a folyó nyugati partján élő seminole indiánokat arra kényszerítették, hogy délebbre vonuljanak, az Okichobee-tó térségébe. Élelmet és pénzt ígértek nekik, de Cabell és Hanna szerint kijelölt megbízottjaik „mindkettőt ellopták”.
1831 őszén John James Audubon megérkezett St. Augustinba. Könyvében arról panaszkodott, hogy a narancs darabja 2 cent, és a szállás heti 4 dollár 50 centbe kerül. José Mariano Hernandez tábornoknak, a floridai térség kormányzójának nem tetszett Audubon „arrogáns modora, ami talán elfogadható lett volna a magas párizsi körökben, Floridában azonban tűrhetetlen”, és nem volt hajlandó előfizetni a Birds of America című lapra. Audubon, „Párizs elkényeztetett gyermeke” sosem tudta megbocsátani ezt a visszautasítást, s ez nagyban befolyásolta Floridáról alkotott véleményét.
A mai Daytona Beach városához közel eső helyről Audubon a szárazföld belseje felé utazott „igen kényelmetlenül, keresztül kopár fenyvesek, ingoványok és tavak valaha látott legvadabb és legsivárabb vidékén” – írja beszámolójában.
1832. januárjának elején Orlando Rees ezredes vendége volt a Spring Garden ültetvényen. Őt és az ezredest csónakon vitték a Rees-tóból a Woodruff-tóba egy keskeny patakon, ahol „számos alligátort, íbiszt, gallinulát, anhingast, szárcsákat, csonttörősast és kormoránt” figyelt meg. A Lake-tónál egy „virágzó narancsfák” borította kis szigetre érkeztek, ahol megfigyelték a kolibriket. Visszatérvén „a civilizált világba”, Audubon a következő szavakkal fejezte ki véleményét Floridáról: „Minden, mi nem sár, sár és sár, az homok, homok és homok; ahol a gyümölcs oly savanyú, hogy nem ehető, s ahol énekesmadarak és aranyhalak helyett csupán alligátorok, kígyók és skorpiók vannak.” (Cabell and Hanna: The St. Johns River...)
1835. A tisztességtelen ügynökök miatti elkeseredésükben a seminole indiánok 1835-ben fellázadtak és megölték Francis L. Dade őrnagyot mintegy száz emberével együtt. Kezdetét vette a seminole-háború, amely hét évig tartott. Ugyanannak az évnek a telén az erős fagy elpusztította a narancsligetek nagy részét. Cabell és Hanna a következőt írják a 198. oldalon: „A teljes növényzet elfagyott, az évelő erdei fák elpusztultak.” A St. Johns folyó mentén a százéves narancsligetek elpusztultak, köztük Zephaniah Kinsgley híres, Brazíliából importált mag nélküli tengeri narancsai a George-tó Drayton-szigetén.”
1838. A Hope Hill ültetvényt felégették az indiánok, Moses Levy pedig Virginiába költözött, ahol aztán 1854-ben elhunyt. Pár hónappal azután, hogy a Levy-kúria leégett, a St. Johns nyugati partján megépítették a Butler-erődöt, pontosan azon a helyen, ahol valaha a Spaldings felső bolt állott. Az erőd cölöpkerítésből és a helyőrség tagjai által lakott barakkokból állott, és arra tervezték, hogy védje a folyót, hiszen az a Közép-Florida helyőrségei közötti kapcsolattartás fontos ütőere volt.
1839. A fenti állításokat egy fiatal ezredes 1839. március 9-én nővérének írott levele támasztja alá. (Microfilm Section, P. K. Young Historical Library, University of Florida, Gainesville, Florida. Lásd a Butler erőd alatt).
Idézet a levélből: „Abban a reményben, hogy örülsz neki, közlök egy s mást erről az átkozott helyről, ahol az ember egyetlen társa az unalom... Ha [az ő] levelei elvesznek, nem ezen a végen vesznek el. A postahivatal épp itt van az erődben, és egyik emberem felel érte. Néhány, úgy tíz mérföldnyire északnyugatra lakó telepes hetente egyszer eljön a postájáért, és a folyón túl keletre nagyjából ugyanakkora távolságra is van egy másik település s emberük, egy bizonyos Mr. Barber is eljön hetente egyszer a postáért egy kenuval, amit a szemben lévő bozótban rejt el, és még egyikük sem panaszkodott soha hiányzó levelekről.”
„Ez a parányi erőd a valaha itt álló kereskedőhely romjaira épült. A fákat és bokrokat kiirtják, hogy jó messze elláthassunk magunk mögé és a folyó túlsó partjára. Volt néhány kisebb csetepaté az indiánokkal, semmi jelentős. Mindenki unatkozik, nincs sok tennivaló. Van néhány leégett épület a parton, még valami cukorgyárhoz hasonló is, mind leégett, és gyom növi be azokat. Volt egy hatalmas kúria a semmi közepén, jó félóra járásra egy régi ösvényen egy alacsony, széles dombon, de nem maradt belőle semmi, csupán elszenesedett gerendák és mindenféle kövek, amiket biztosan máshonnan szállítottak ide, mert itt nincs kő, csak homok és sár. Van egy nagy tó a domb mögött – otthon aligha hívnánk dombnak, de itt minden lapos - és annak a tónak a vize olyan tiszta és áttetsző, mint otthon a pataknak. Jó volt látni, mert a folyó, mit egész nap figyelünk, fekete, mint a sár. Két szarvast lőttem annak a tónak a közelében...”
A levél azt bizonyítja, hogy az erődben 1839-ben postahivatalt hoztak létre, ami két kisebb települést is kiszolgált: egyet északnyugaton, valószínűleg Pat's Islandet vagy Hughes Islandet, vagy mindkettőt, melyek ma az Ocalai Nemzeti Erdő elhagyott tanyáiként találhatók meg; és egy másikat keleten, valószínűleg Barberville-t. Az első, a Butler-erődben létrehozott postahivatal létezése a Washington D. C.-beli Archives and Records archívum aktáiban is dokumentálva van.
Az ezredes levele látszólag alátámasztja azt a feltevésünket is, hogy a Hope Hill minden bizonnyal a mai Astor Park helyén állt. A „folyón túli”, „nagy”, „tiszta vizű” tó pontosan írja le a ma Schermerhorn-tó néven ismert tó helyét és tulajdonságait.
1843. Mihelyt a seminole-háború véget ért, egy hadiorvos csoportot küldtek Floridába, hogy felmérje az erődök és hadiállások „egészségügyi helyzetét”. Jelentéseik lesújtóak voltak, és Florida túlnyomó részét, köztük a St. Johns folyó térségét is „igencsak egészségtelennek” nyilvánították, főleg nyáron. Statisztikáik szerint egyes erődökben a „miazma” miatti halálozási arány elérte a 11%-ot. Ezeket az egészségügyi Kommünikéket a National Intelligencer tette közzé rendszeresen a 1843-as év során. Az 1843. november 8-i számban a következőket olvastuk:
„Black Creek – Ezt a helyet észre kellett volna vennünk. 1836 őszén tekintélyes számú katona tartózkodott itt, nagy részük beteges. A lakosság is beteges volt. Ugyanez mondható el az 1837-es évről is. 1839-ben a lázzal járó megbetegedések igen rosszindulatúak voltak, és az állomás orvosa arról tájékoztatott, hogy több sárgalázas esete is van mind a katonák, mind a civilek közt. Komoly lázzal járó megbetegedések voltak itt 1840-ben, és 1841. májusa táján az állomáshelyet bezárták.”
Ugyanebben a számban lentebb ezt olvastuk: „A George-tó felett hat mérfölddel található Volusia a St. Johns folyó jobb partján fekszik. Az egyik leginkább fertőző állomáshely volt Floridában. Az emberek télen még betegebbek voltak, és a halandóság a beteges évszakban borzalmas volt. Egy katonatisztet kihallgatás nélkül bocsátottak el, mert nem hajtott végre támadást a hely közelében tartózkodó indiánok ellen. Később azonban visszahelyezték és hadbíróság előtt kihallgatták, ami aztán dicsőségesen felmentette. Saját védelmében bebizonyította, hogy katonái között sok beteg volt és sokan meghaltak; hogy emberei nehezen tudták eltemetni a holtakat, és hogy alig tudta biztosítani az őrséget. Ezt az őrhelyet 1837 után elhagyták, és sosem foglalták el újra.”
„A Butler-erődöt a folyó szemközti partján, Volusia közelében azután alapították, hogy utóbbit elhagyták, abban a reményben, hogy majd egészségesnek bizonyul. Később azonban kiderült, hogy egészségtelen, így később ezt is elhagyták.”
Ezek a beszámolók azt bizonyítják, hogy a Volusia Post (a katonai posta) épült meg elsőnek a folyó keleti partján, valószínűleg 1835 és 1836 között, vagyis két-három évvel azelőtt, hogy Moses Levy kúriáját és ültetvényét az indiánok felégették. 1837-ben hagyták el, míg a Hope Hill ültetvény még mindig állt. Az ültetvényt 1838-ban égették fel és azután nem sokkal felépítették a Butler-erődöt a Moses Levy által erre a célra adományozott területen.
Mivel a fenti Kommüniké 1843. novemberi keltezésű, azt kell feltételeznünk, hogy a Butler-erődöt is ennél korábban hagyták el, vélhetően egészségügyi okok miatt. Azonban akkorra az indián háború már véget ért, így az erődöt a hadsereg nem égette fel, csupán kiürítette, a folyó mentén élő telepesek azonban tovább használták postahivatalként.
A kedvezőtlen egészségügyi helyzetről szóló jelentések dacára Észak- és Közép-Florida az északiak kedvenc üdülőhelyévé vált. 1843. áprilisában William Cullen Bryant, az író, a következőről számolt be a didergő New York-iaknak a New York Evening Post hasábjain: „Kilépni a nyárba a sötét vizű St. Johns folyó partján, mely az ország egyik legnemesebb folyóvize, olyan élmény, mit az ember sose tud elfeledni...”
Másfelől H. B. Whipple tiszteletes, aki később Minnesota állam episzkopális püspöke lett, a következőkről számolt be floridai útja kapcsán: „Texastól errefelé sehol sem talál az ember annyi agyafúrt csirkefogót. Ebben a forró és barátságtalan államban a népesség fele romlott tékozló, és a többiek túl nagy része zsivány és gazfickó... de gyors ütemben eltűnőben vannak.”
Az effajta egymásnak ellentmondó beszámolók ellenére az Unió új tagállama számos kiváló személyiséget csábított „sáros és szúnyogoktól hemzsegő folyópartjaira”, ahogy azt Whipple tiszteletes olyan találóan írta Úti feljegyzéseiben.
1855. Lady Amelia Murray, Victoria királynő komornája 1855 februárjában érkezett meg Jacksonville-be a St. John gőzösön. A St. Johns és az Oklawaha folyókkal dacolva Lady Amelia ellátogatott Silver Springsbe, onnan pedig Ocalába vitték „négylovas hintón kopár fenyveseken át, mely farkasok, medvék és párducok tanyája” – írja Emlékirataiban, amit egy évvel később adtak ki Londonban. A Silver Springs- és Ocala-beli szállásáról így írt: „A szállás-házak messze nem voltak vízállók, a mellékhelyiségek pedig olyanok voltak, amilyenről illemtudó személy említést sem tesz.”
1861. Sajnos az államok közötti háború újabb zavart és pusztulást hozott. Ahogyan Cabell és Hanna (The St. Johns... című) könyvében olvassuk: „A torz elmeéjűek nemzették s örökségül a becstelenséget hagyta itt.”
1863. március 10-én a volt unitárius lelkipásztor, Thomas Wentworth Higginson, immáron ezredesi rangban megérkezett Jacksonville kikötőjébe a John Adams, a Boston és a Burnside nevű hajókkal, fedélzetükön az amerikai hadsereg egyetlen négerekből álló regimentjével, és egyetlen puskalövés nélkül bevette a várost. Onnan Cabell és Hanna szerint „egy naszáddal a folyón felfelé haladva a keresztesek lovakat, sertést és marhát loptak a part menti ültetvényekről. A füstölőházakat, a kukoricagórékat és az asszonyokat bátran kifosztották. Rengeteg régi háztartási bútort baltával javítottak ki. Pajtákat, kúriákat, árnyékszékeket gyújtottak fel könnyeden. De az osztatlan Unió fekete bajnokai különösen velük született csirketolvajlásbéli tehetségüket fejlesztették. Amikor a hajó visszatért Jacksonville-be, leginkább baromfiketrecre hasonlított, írta Higginson ezredes naplójában, „élő szárnyasok az első árboc kötélzetén, döglöttek a főárbocon, libák sziszegtek az iránytű dobozán, egy disznó mászkált a tatfedélzeten, és kacsaszárnyak verdestek mindenütt.”
„További stratégiai támadásokat dolgoztak ki a fentebb a folyón őrizet nélkül hagyott jércék ellen”, olvashatjuk ugyanebben a könyvben, és a tüzérség már készülődött, amikor hirtelen egy hivatalos hadiparancs északabbra rendelte vissza Thomas Wentworth Higginson ezredes-tiszteletest és gyalázatos gazfickóit. A derék ezredes elrendelte, hogy „bátor, edzett bajtársai” gyújtsák fel Jacksonville-t, majd a következőt jegyezte fel naplójába: „a rebellis várost csak részben gyújtottuk fel, és ez volt az egyetlen alkalom szolgálatba lépésem óta, amikor úgy éreztem, mindjárt elsírom magam... ha arra gondolok, ez hát bátor és ragyogó vállalkozásunk vége...”
Az államok közötti háború idején két floridai spanyol nemes, Ramon Canova kapitány és Adolphus Pacetti kapitány, jól ismervén a titkos öblöket és ingoványokat, flottát szervezett kis vitorlásokból és sikerrel csempészett gyapotot az Unió blokádján át. A gyapotot a Micanopyban, MacIntoshban és Orange Springsben található hatalmas ültetvényekről szállították [komppal] lefelé az Oklawaha és felfelé a St. Johns folyón egészen a Beresford-tóhoz, onnan aztán New Smyrna-ba ökrös szekereken. Cserébe lőszert és más ellátmányt hoztak Kubából.
A leghíresebb blokádtörő és gerillaharcos a St. Johns folyó mentén J. J. Dickinson kapitány volt. Három főhadiszállása Orange Springsben, a Horse Landingnél és a Seminole Pointnál volt, ami Cadell és Hanna szerint „félúton volt a George- és a Dexter-tó között. Mivel a Butler-erődöt „elhagyták” (és nem gyújtották fel vagy rombolták le), feltételezhetjük, hogy a venyigével és bozóttal benőtt, megdőlt épületek búvóhelyül szolgáltak Dickinson és emberei számára. Különösen, mivel azt a helyet, ahol valaha a Spaldings felső bolt állt és ahol később a Butler-erődöt felépítették, előzőleg Seminole Landingnek hívták.
Az Orange Springbéli „úri hölgyek”, akik Dickinsont és embereit élelemmel ellátták, a floridai történelmi források szerint Mrs. F. L. Freyer, Mrs. J. W. Fearson, Mrs. H. L. Hart és Mrs. A. P. Farless voltak. Amikor a háború után a lázadókkal szimpatizálókat megbüntették, A. P. Fairless, hogy mentse irháját, egész családjával és állataival együtt a „lakatlan vadonban” rejtőzött el. Bár nincs bizonyítékunk, valószínűnek tűnik, hogy ez a rejtekhely a ma az Ocalai Nemzeti Erdő területén található Farless-préri volt.
1865. Branch Cabell és A. J. Hanna könyvében, a 220. oldalon Breckenridge tábornok, a rebellis hadügyminiszter szökéséről olvashatunk: „A lojális szövetségesek védelme alatt 1865. május 26-án Breckenridge megérkezett a St. Johns folyóhoz a mai Astor közelében. Ott Dickinson kapitány három embere várta egy négyevezős kutterrel, amit egy jenki hadihajó, a Columbine roncsaiból mentettek ki, ami 1863-ban feneklett meg a George-tó egyik homokdűnéjén, és a Déli Lovasság zsákmányolt Dickinson kapitány parancsnoksága alatt. A csapat megkezdte fáradságos útját felfelé a St. Johns folyón, amit Brenckeridge „zavarbaejtő víztömegnek” titulált, s amikor a parányi vitorlát nem tudták használni, eveztek. Feljegyzéseiben a következőket írta: „A hajó orra az iránytű összes irányába mutatott, gyakran összezavarodtunk és félrevezettek az álcsatornák, amelyek jobbára sehova sem vezettek... A folyó bővelkedik darumadarakban, pelikánokban és más vízi szárnyasokban, valamint rengeteg a krokodil. Egyet meglőttem pisztolyommal, és miután a partra húztuk, még három golyót kellet küldeni oda, ahol az agyának kellett volna lennie, mielőtt végeztem vele... Fogtunk némi halat, és találtunk narancsot elhagyott gyümölcsösökben...”
„A Harney-tó torkolatának közelében, ahová négy nap alatt sikerült elérniük, Breckenbridge elhagyta a folyót és ökrös szekéren vitték el az Atlanti-óceánig, onnan Kubába, majd Angliába ment. John Cabell Breckenridge ily módon a St. Johns folyónak köszönhetően elkerülte azt a büntetést, amit az Unió kormánya rótt volna ki reá a szerkesztők és mohó hivatalnokok isteni dühe közepette” – fejezi be Cabell és Hanna Breckenridge megmenekülésének históriáját.
1867. Az „Unió által betelepített bizonyos új telepesek” (Cabell és Hanna) és a lázadók támogatása miatt vagyonukat elvesztő volt tulajdonosok közötti gyilkosságok és megfékezhetetlen harcok miatt Floridában hadiállapotot hirdettek ki. Hat héttel azután, hogy a hadiállapotot kihirdették, a Tallahassee Sentinel arról tájékoztatta olvasóit, hogy Mrs. Harriet Beecher Stowe ültetvényt vásárolt a Szent János folyó mellett abból a pénzből, amit a Tamás bátya kunyhója című könyvével keresett. Az első ültetvénye Mandarinnál volt. A második, ahol – Cabell és Hanna szerint – fia és barátai „ingyenes szállást vezettek lusta négerek számára” – nem volt más, mint Zephaniah Kingsley híres Laure Grove-ja a George-tó északi partján.
1870. 1870. április 13-án Robert E. Lee generális a Nick King fedélzetén felhajózott a Szent János folyón Orange Millsbe, ahol meglátogatta régi barátját, Robert. G. Cole ezredest, aki azelőtt az Észak-Virginiai Hadsereg főparancsnoka volt. Cole ezredes elvitte vendégét egy „egynapos útra bérelt gőzösön” felfelé a folyón egészen a Dexter-tóig. A George és a Dexter tavak között, „a folyó nyugati partján, ahol egykor a Butler-erőd küzdött az indiánokkal és régi jó barátunk, Dickinson, a Dél hőse oly sokszor túljárt a jenkik eszén”, néhány telepest vettek észre. (Robert G. Cole: Looking Back, Article in the Jacksonville Register, January 7, 1880.)
Az egynapos út során Lee generális életében először kóstolta meg a grapefruit-ot, „a természet e fura torzszülöttjét, amit külországból importálnak, nincs kereskedelmi értéke, de érdekes nagy mérete miatt”, írta naplójába.
Akkora már – Cole-nak a Jacksonville Registerben megjelent cikke szerint – narancsligetek borították a folyó mindkét partját a George-tótól majdnem egészen Jacksonville-ig, és e ligetek legtöbbjének saját csomagolóüzeme volt, míg a kisebb ligeteket az Orange Maid, egy gőzösön megépített úszó csomagolóüzem szolgálta ki.
A St. Johns gőzösei üzemanyag gyanánt az egyik újságíró szerint „kövér fenyőt” használtak.
A Clyde Steamship Line egyik hirdetése szerint a téli látogatók kezdték elözönleni Közép-Floridát „a félsziget nagy országútján: a széles, fenyőerdők övezte St. Johns folyón keresztül”.
Nem tudhatjuk, kik voltak azok a „telepesek a nyugati parton, ahol egykor a Butler-erőd küzdött az indiánokkal”, és hogy melyik oldalon álltak az államok közötti szerencsétlen háborúban. Csupán egy nevet találtunk Lake megye elhunyt veteránjainak nyilvántartásában, Oromil L. Baber közlegényét a 20. Mississippi Gyalogezredből, a Konföderáció Hadseregének G. kompániájából, akit Astor Park temetőjében hantoltak el.
(Folytajuk)

* Az Astor Kiwanis Klub terve alapján összeállította Wass Albert, Danubian Press 1982.
Az író 1952-ben új feleségével, családjával és négy saját gyermekével együtt költözött Astorba, s haláláig ott élt. (A szerkesztő.)
 

Flag Counter

www.reliablecounter.com
egyedi látogató

   
Az oldalt a web-oldal.hu készítette