XII..

Hosszú ideje már, hogy a szerkesztőségben dolgoztam, amikor egy dinnyehéjas nyári estén a folyóparti vendéglőbe menet Péchy Zalánba ütköztem. Kissé megviselten, leeresztett kézzel, hanyag úri állásban állt előttem, avult teveszőr kabátja kedvetlenül lógott rajta, látszott, hogy gazdája lefogyott, mióta csináltatta. Mi történt vele – néztem. – Talán beteg? Nem. Egy nemzeti vagyongyarapító banda hajszájába került, annak mesterkedései fogyasztották le, viselték meg ennyire. Míg ő változatlan ferde mosolyával ide-oda nézegetett, addig én lopva tetőtől talpig végigmértem. Arcán az egykor vonzó vonásokat nem találtam. Csak hangjában volt még valami, a régmúlt időkből. Vacsora után elmondott egyet-mást a távozásom után Árokhátán történt dolgokról. A lazán összefüggő eseményekből nehezen ugyan, de össze tudtam állítani magamnak egy egységes képet.

Őszi zamat úszott a kertben. A nyári viharoktól megtépett lombok közt sárguló levelektől átszűrt rézsútos napsugarakban, részegítő langyosságban és fényben a vajoncok mézédes belét héj alá bújt torkos darazsak dézsmálták. Zalán szüretelt. Létrát illesztett az egyik körtefához, mikor a ház felől Zsuzsa rémült hangja süvített fülébe.

– Jöjjön hamar! Az öreg nagysága rosszul lett.

Mire beért, nagynénjét már ágyba fektették.

– Istenem – emelte rá Zsuzsa könnytelt, táskás szemét. – Együtt szűrtük a szirupot, ni a hat üveg ringló, mikor jött ez a lány egy kosár szederrel. Jól tetted, hogy hoztad – mondta neki asszonyom –, az úr szereti az erdei gyümölcsöket. Feltűnt, mily hosszasan állt az ajtóban. Odapillantok, nem találja a kilincset. Így járt a keze, ni. Aztán megtántorodott, és az ajtónak dűlt. Félek, nem áll lábra többet.

– Féloldali hűdés – vont vállat az orvos. – Idült gyulladás, a vese beadta a kulcsot.

Ahányszor bement hozzá, a küszöb mindig megingott alatta. Szívszorító percek. Legalább most megértik egymást? Elfogódva lépett be, várva, hogy a szigorú, szürke szem végigmérje. De ő már nem törődött öccsével. Csak egyszer nézett rá, arcán néma fájdalom, ki tudja, mit akart mondani? Mozdulatlanul feküdt, párnával feltámasztott fejjel, félig nyitott szempillái alól távoli tekintettel, mely hol elszaladt öccse mellett, hol megállt rajta, anélkül, hogy megtalálta volna, keresztülhatolt, túlment rajta, messze-messze. Aztán elsimult homlokán az erőfeszítés nyoma, és ő zsebkendőjével törölgette verítékes arcát.

Pár nap múlva papok jöttek, csuhában, karinggel, füstölővel, ajkukon évezredes latin igékkel. Mint nagybátyjánál, a halottas szekér most is fenyővel volt beborítva, az ünneplőbe öltözött béresek mellett a jármos ökrök külső szarván csücskével felkötött fekete kendők lengtek, a gyászmenetből csak a lovak hiányoztak, fekete fátyollal befont sörényükkel.

Temetés után a ház mintha rokkant volna egyet. Mit főzzek ebédre? – nyaggatta Zsuzsa Zalánt egy darabig. Zöldpaszuly? Aludttej? Nem kunszt. Magáért restellt főzni, a kihűlt konyhában nem találta helyét. Végül összeszedte cókmókját, kamatra adott pénzét, és imakönyvével elment testvéréhez a Mezőségre. Zalán egyedül maradt a régi házban emlékeivel.

Ámde nagynénje halála után figyelemre méltóbb dolog is történt, mint a háztartás kiadásainak csökkentése. Mindenekelőtt a jogi formák, leltár, illeték, telekkönyvi törlések akarva nem akarva ráirányították a figyelmet. Mit lehet róla lenyúzni – vette a hatóság szemügyre. Ha lúd, legyen kövér – volt az elv. Mit csinálhatott? Beletörődött, hogy a haszonélvezet törlését nem ússza meg könnyen. Várta ezt, várta azt, de a szeg csak rendre kidugta a fejét a zsákból.

– Bocsánat, téged kereslek – állított be egy este Jenő, a szemüveges aljegyző udvariasan a patak menti pálinkafőzőbe, ahol Zalán lassú tűz mellett épp a rezes tisztításához kezdett. – Jöhetsz egy percre?

Kimentek. A partról fűzfák lógatták lábukat a mederbe, mely a főzés kezdete óta tele volt szilvamaggal és cefrével. Késő volt, a sötétben nem látták egymás arcát. A nagy társadalmi különbség ellenére Zalán kedvelte ezt a kis embert, aki előzékenysége mellett szintén a nehéz kisebbségi kenyeret ette.

– Mikor délben visszamentem az irodába az adószedésből, kezdte halkan – az új jegyzőnk együtt volt a tanítóval az irodában. Jókedvük volt, szinte táncoltak örömükben. Most az egyszer bizonyos vagyok benne – mondta pricipálisom a tanítónak –, hogy a markunkban van. Ahogy észrevett, másra terelte a szót, de én megéreztem, hogy rólad beszélnek. Később átmentek a kocsmába, és én az elintézés alatt álló akták közt megleltem örömük okát. Irodánk hivatalosan értesíti a gorbói járásbíróságot, hogy neved az 1924-es állampolgársági listában nem szerepel.

Hangja izgatott volt, Zalánban rossz sejtelem támadt. Már az lehangolta, hogy tőle nem férnek.

– Fontos – kérdezte nyugodtan –, hogy benne legyek abban a listában?

– Na hallod, sze’ a nemleges válasz azt jelenti, hogy nem vagy román állampolgár.

– Ugyan ne beszélj sületlenséget – háborodott fel. – Mindenki tudja, hogy itt születtem, itt jártam iskolába, itt vonultam be, a háború után itt telepedtem le, nem optáltam Magyarország javára. Mi kell még nekik? Ha szemükben nem vagyok román állampolgár, akkor bizonyítaniok kell, hogy más állampolgára vagyok.

– Erre – mondta Jenő megfontoltan – nincs szükségük. Ha figyelmesen olvasnád a lapokat, tudhatnád, hogy a hontalanokkal úgy dobálóznak a határon ide-oda, mint a labdával.

– Köszönöm, hogy szóltál – fogta karon esti vendégét Zalán, és vitte be a bódéba –, de én nem ijedek meg az árnyékomtól. Rémkép. Gyere, melegedj fel, megkínállak egy kis hamuba sült döbleccel.

Színigaz, hogy Zalán nem rezelt be. Ekkor már hozzászokott az örökös nyugtalanításhoz, fenyegetéshez, beletörődött az állapotba, akár a Zálmán lova. (Edényeivel járva öreg karja sohasem pihent. Csetlett-botlott a lőcs mellett, nyírág magasra tartott kezében. Mér’ mutatja a lovának mindig a vesszőt, Zálmán bá’? Azér’, hogy féjjen. Nem vette észre, hogy lova hozzászokott, nem törődik a vesszővel, akár mekkorát suhint vele.)

Egy kora tavaszi nap Zalán gondba merülten gubbasztott az ebédlő sarkában. Reggelizett egy öreg komódnál. Odakünt a napot ónszürke burok takarta, de a szoba mégis szokatlanul világos volt. Hogy is hullhatott ekkora hó az éjszaka? Máskor is volt így, tavasz tájt a Ripáról máskor is tört le fergeteg, ám a mostani túltett mindenen. Egész fura volt. A tegnap még zöld kert fagyosan csillogott, magasan állt rajta a hó, hasig gázoltak benne a kutyák, ahány virágba borult fa, vattapólyában didergett. A jéghideg szél belékapaszkodott a fák még alig kibontott zöld levélkéibe, leszakította, és magával ragadta őket. Zöld pettyek virítottak mindenfelé a hóban, az ember azt hitte, hogy tél van. Ha látná barackfáit, jutott eszébe, s míg a kávét hörpölte, lehunyt szeme előtt egy pillanatra fekete hárászkendő, nagynénje fehér keze villant elő. Lám – gondolta –, nem tűnt el nyomtalan. Pedig csorba csupraiból és zacskóiból ezen a mély csenddel telítődött áprilisi reggelen már nem ő, hanem Zalán ifjú asszonya válogatja a magvakat az asztalon, ő készült veteményezni a számára idegen kertben.

Az ajtón kopogtak. Sándor, a gorbói fuvaros lépett be vaskos csizmákban. Ahogy ott állt mozdulatlanul a küszöbön, mint egy bálvány, melynek csak a szemében van élet, Zalán összerázkódott. Mi ez? Hírnök?

– Meg teszik engedni, hogy béhajtsak?

– Hajtson, Sándor, hajtson. Hogy nem sajnálta lovacskáit ebben a cudar időben?

– Mit csináljak, ha a bíró úrra rájött a mehetnék?

– Egyedül jött?

– A grefával[1]. Velök van Lăpuşean ügyvéd úr is, de ő nincs a komisszióban[2].

Kiment a lovaihoz, valami alattomos feszültséget hagyva maga után. Mit akar itt a bíróság? Válaszként az ajtón megint kopogtak. Mióta a belső és külső személyzet csökkent, a házba könnyebb volt a bejárás. A félkezű kézbesítő tenyérnyi papírdarabot lobogtatott.

– Idéző – mondta –, tessék aláírni. A naccsás urat várja a komisszió.

– Miféle komisszió?

– Tudom is én. Gorbóról.

Felesége sállal szaladt utána.

– Légy udvarias – intette –, ki tudja, miért jöttek. Van libaaprólék, tészta, gyümölcs. Egy omlett hamar az asztalon lesz. Ha gondolod, hozd őket magaddal ebédre.

Barbulovics – töprengett Zalán. – Mit akarhat? Ilyen időben nem mozdul ki az ember Gorbóról babszemért.

A faluban mindenki az áprilisi havat bámulta.

– Ne féljetek – rántotta meg púpját az iroda előtt Ignát –, a márciusi hó szalmáz, az áprilisi trágyáz. Így mondták az öregek.

– Könnyű annak – hangzott a felelet –, akinek nincs egy vackorfája se. A fiatal zsidófaló nótárius elébe jött az udvarra. Örökké zsákmány után kutató tekintete Zalán csizmája körül bujkált.

– Errr! – dörzsölte tenyerét – mit tetszik szólni ehhez a váratlan télhez?

Ajtót nyitott. A keskeny, meszelt szoba falain királykép, határidőnapló, nemzeti kalendárium. Barbulovics, a bíró háttal ült a kertre nyíló ablaknak. Mikor Zalán belépett, asztalon heverő táskájába nyúlt, abban kotorászott, összedugva fejét a bírósági jegyzővel, míg az üdvözlet időszerűtlen lett.

– Mivel szolgálhatok, bíró úr?

– Akkor beszéljen, ha kérdik. Ha egyszer idézőt kapott, tudhatná, hogy a bíróság nem az egészségügyi állapota iránt érdeklődik.

A nótárius sárgazöld szeme erre a jó kezdetre felcsillant, aztán hátralépett, és ajkán rejtélyes mosollyal betette maga után az ajtót. Zalán egyedül maradt a bírósággal.

– Neve? – nézett rá a grefa.

Tollba mondta adatait.

– A bíróságnak – kezdte Barbulovics –, tudomására jutott az a súlyos közjogi visszaélés, ami ebben a községben évek óta folyik, s aminek ön a haszonélvezője.

– Én? – nevette el magát. – Elmúlt április elseje, bíró úr.

– Ho-o-ogy? – gyúlt ki széles homlokán a dudor. – Rendre utasítom. Egyébként mindjárt elmegy a kedve a tréfától.

– Miféle visszaéléssel vádol engem, bíró úr?

– A kérdezés joga – reccsent rá, táskájából iratot húzva maga elé – engem illet. Arra feleljen, amit kérdek. Mikor jött Romániába?

– Hogy mikor jöttem haza?

– Nem, ön nem jöhetett haza, mert önnek Románia nem hazája.

– Nem ha-zám?

– Nem. A birtokkal nem örökölt állampolgárságot, ellenkezőleg, mint külföldinek az alkotmány értelmében nálunk nem lehet birtoka. Hogyan lehet mégis ennek a birtoknak évek óta a tulajdonosa? Úgy, hogy visszaélt a román hatóságok jóhiszeműségével és bizalmával. A bíróság ennek a tisztázása végett idézte meg. Mikor jött Romániába?

– Bocsánat, bíró úr – nézett komolyan szemébe –, megengedi, hogy valamiről felvilágosítsam?

– Nem. A kérdésre feleljen! Mikor jött Romániába?

– Huszonhatban.

– Ezt – dobálta ide-oda az iratokat –, rögtön megmondhatta volna. Egyébként nem szorulunk az ön felvilágosításaira, mert amire az ügy tisztázásához szükségünk volt, megkaptuk a hatóságoktól. Először itt vannak a telekkönyvi kivonatok. A tulajdonlapok szerint Péchy Ádám hat telekkönyvbe foglalt birtokának ön lett a tulajdonosa. A hiba itt történt. Ön itt született, de 1924-ben a népszámláláskor nem volt itt. Így van?

– Így.

– Jegyezd – bökött oda a jegyzőnek. – Másodszor azonban itt van Árokháta község állampolgárainak ezerkilencszázhuszonnégyes eredeti lajstroma. Ön azt mondja, hogy idevalósi.

– Igen.

– Tessék. Mutassa meg benne a nevét.

Kezébe vette a ceruzával vonalozott, sebtiben összefűzött lapokat. Forgatta, nézegette, végigbetűzte, de a sok Pavel, Popa Păltineanu, Petrescu között a Péchy név hiányzott.

– Ha egyszer kihagytak, nem mutathatom meg – adta vissza a füzetet a bírónak, mire az újabb iratot tartott áldozata orra alá.

– Azt, hogy kihagyták, mindenki mondhatja. Mért nem fellebbezett? Tanult ember létére mért nem tiltakozott? Olvassa csak a prefektúra átiratát. „Árokháta község állampolgári névjegyzékének hitelessége ellen a fellebbezési határidő lejártáig kifogás nem érkezett.” Hallotta? Most beszéljen! Román állampolgár vagy nem?!

Öklével az asztal lapjába támaszkodva mélyen előredűlt cipőtalpa a padlót kaparta. Úgy nézett Zalánra alulról, szemében sötét tűzzel, mint egy ugrásra kész kandúr.

– Bíró úr – pillantott ki az undortól Zalán az ablakon –, a dolog nem olyan egyszerű, amilyennek látja. Bizonyítékkal szemben nálam is van bizonyíték. Ha kimaradtam az állampolgárok listájából, azért maradtam ki, mert az összeíráskor szabályszerű román útlevéllel külföldön tartózkodtam. Ezt igazolhatom a bécsi és budapesti román konzulátusok vízumaival. Így áll a dolog, bíró úr. Nevetséges! Csak nem fognak engem itt egy üres alakiság miatt megfosztani állampolgárságomtól! Kezemben az útlevél, ha kívánja, érte megyek.

– Útlevelét – fricskázott a bíró maga elől tovább egy elhasznált tollhegyet – mutassa annak, aki majd kéri. Tőlem csinálhat vele, amit akar, elküldheti Genfbe vagy a sóhivatalba.

Ökölbe szorított kézzel állt ott, attól tartva, hogy ide-oda hullámzó vére, mint egy túlhevített kazánt, menten szétveti. Így állunk? – tolult torkába a régóta gyülemlő keserűség. Ez az, amit kisebbségi életnek neveznek?

– Lesz szíves megmondani – gyűrte le felháborodását –, mik a gyakorlati következményei ennek a példátlan… ennek a bírói eljárásnak?

– A törvény kategorikusan intézkedik. Külföldi nálunk nem tarthat falusi ingatlant. Birtokát záros határidő alatt el kell adnia.

– Záros határidő? Hogy egy pakli dohányért tehessék rá a kezüket?

Mint akinek gondolatát találták ki, a bíró nyakig vörösödött.

– S mit gondol, bíró úr – szólt vissza az ajtóból –, mihez kezd akkor az a külföldi?

– Az, az ő baja.

A locs-pocs udvaron Lăpuşeanba ütközött. Ügyfelétől, a viselős asszonytól búcsúzott, kinek férje nagypénteken kerítésfonás közben a mezsgyén agyonütötte szomszédját. Az asszony hóna alatt egy tyúkot szorongatott. Megváltóra néznek úgy, ahogy ő nézett az ügyvédre, de az nem fogadta el az ajándékot.

– Vidd haza – mondta az asszonynak –, neked is jól fog. Kedden légy bent a városban, találkozni fogsz az uraddal.

Az asszony állt még egy darabig, aztán komoly léptekkel kiment az utcára. Könnyei a tyúk bronzvörös tollaira hullottak.